Erős Vár, 1983 (53. évfolyam, 1-6. szám)
1983-02-01 / 1. szám
ERGS®VÁR 3. oldal Szigethy Sándor:' 0, India — a gondolat anyja... (Hatodik, befejező közlemény.) MERJ NAGY DOLGOKAT TENNI A 18. század későbbi évtizedeiben a német Herrnhut lesz a missziói gondolat fő motorja, támogatóik pedig az angolok. 1793-tól a brit szabadegyházi William Carey, a cipészből lett misszionárius és professzor vonja magára a figyelmet Bengália területén. Mottója: “Várj nagy dolgokat Istentől. Merj nagy dolgokat tenni Istenért!” A Kelet-Indiai Társaság ellene fordul, a kereszténnyé lett indiaiakat kizárják az angol hadseregből. Megint a dánok lépnek akcióba s Carey, a dán Serampore-ba helyezi át tevékenységét (akkori nevén: Frederiksmager). Itt valóban nagy dolgok történnek: a cipész Carey, a népiskolai tanító Marshman és a nyomdász Ward odaadó munkája nyomán 1832-ig negyven indiai nyelven jelentetik meg a Szentírás egyes könyveit. Carey nyelvtanokat, szótárakat szerkeszt, megalapítja a calcuttai botanikus kertet, s munkatársai segítségével eléri, hogy a hatóságok 1829-ben betiltják a szutit (özvegy-égetést). — Amit a keresztény misszió adott Indiának, azt ezekkel a szavakkal lehetne összefoglalni: iskolák, kórházak, szociális segítség, evangélizáció... KÖLCSÖNÖSSÉG? Hogy India is adott valamit Európának, azt ízesítő fűszereink naponta bizonyítják. Tudjuk, hogy a bibliai Salamon király hajói már a Kr.e.-i 10. században elérték India partjait. A nyugat felé irányuló kulturális hatás kb. 200 éve érezhető. Ekkor kezdték nagyobb számban európai nyelvekre fordítani az indiai bölcseleti irodalmat. Nagyhatású filozófusaink, mint Hegel vagy Schopenhauer, elképzelhetetlenek lennének indiai hatás nélkül. Vallásilag főleg a kereszténységtől elidegenedett értelmiségiekre hatott India, mindenek előtt a teozófia (1875) vagy annak elágazásai által. A különféle keresztény meditáció típusok némelyike — részben — indiai eredetű (Aschram mozgalom). De hatott-e az ezerarcú India a keresztény misszionáriusra, aki életének több évtizedét töltötte ebben az országban, s akit élete alkonyán alkalmam volt ezekről a dolgokról kérdezgetni...? A keresztény misszió értékéről igen eltérők a vélemények. Diákkorom középiskolai tankönyveiben pl. a valóságot fekete-fehér színekben megfestő marxista történetszemlélet szerint, a misszió a kizsákmányolás eszköze az imperialisták kezében. Talán e hivatalos szemlélet következménye az is, hogy Kelet-Európa teológiai intézeteiben nincs komoly helye a misszióról szóló tudománynak, a missziológiának. A könyvekben őrzött ismeretanyagnak nagy lehet a jelentősége, de ezek fontos kiegészítője szokott lenni egy élő misszionáriussal való ismeretség. Számomra egy Indiamisszionáriussal való találkozásnak volt ilyen jelentősége. Nyugdíjas éveit töltötte Lundban Hedbergné, amikor 1958-ban megismertem. Gyermekkorát a német fővárosban töltötte. A századforduló táján még Harnack Adolf híres előadásait hallgatta a berlini egyetemen, melyeket ez a félelmetesen nagy tudású professzor a kereszténység lényegéről tartott a nagyközönség számára. Férjével, aki svéd miszszionárius volt, évtizedeket töltött az ezerarcú Indiában, mely annak idején a mai Pakisztán, Banglades és Sri Lanka területét is magába foglalta. A vele való beszélgetések során ismertem meg ennek az egészséget és biztonságot kockára tevő keresztény csoportnak, a hittérítőknek életkörülményeit. Most inkább csak azt említem meg, hogy mennyire meglepett, amikor Hedbergné, aki öregkorában is missziót végzett diákvárosomban (iratmissziói anyagot osztott szét az emberek között), milyen melegen és tisztelettel beszélt Indiáról, sőt a hindu vallási bölcsesség mai őrzőiről, a brahmin tudósokról is. Nem a misszió tárgyának tekintette őket, mint a babonás természeti vallás nívóján élő indiaiakat, hanem beszélgető partnereknek, akiktől mi is sokat tanulhatunk, mai keresztények. Különösen nagyra értékelte az aschramokat, a meditativ elmélyedés speciális indiai retreat-helyeit. Az itteni brahminok aszkézisét is becsülte, sőt — Freud évszázadában — a családon belüli önmegtartóztatást is értékelte és gyakorolta, azt bibliai érvekkel is alátámasztotta. — India keresztény szadhuja, Szundár Szingh is aszkézist gyakorló ember volt, aki életének utolsó nyilvános fellépését — előadását — éppen egy, a dr. Hedberg házaspár által vezetett missziói konferencián tartotta. Mint jó misszionárius, hirdette, hogy a kereszténység legnagyobb adománya India számára, mint minden nép számára, maga Krisztus. De arról is meg volt győződve, hogy India a maga gazdag kultúrájával, vallási múltjával és tapasztalatával némely ponton ugyancsak tanulságul szolgálhat a keresztények számára. így is mondhatnánk: Indiai háttéren valamelyest másképpen verődnek vissza az evangélium gazdagító fénysugarai... Nézzünk néhány példát. Amikor a hinduk János evangéliumát olvassák, különösen is ennél a versnél állnak meg: “Én és az Atya egy vagyunk.” Emlékezteti őket saját vallásuk egyik fő gondolatára: tat tvam aszi (Te vagy Az) — vagyis, hogy az egyes ember lelke, személyisége egy az Istennel. A kereszténység vezérgondolata mégsem az “Én és az Atya egy vagyunk”, hanem inkább ez: “Maradjatok énbennem s én is tibennetek maradok.” Vagyis a kereszténység lényege jut itt kifejeződésre, tudniillik hogy Krisztus vallása benső közösség Isten és emberi lényünk között. Tehát nem ceremóniák, nem is az élet és világmindenség misztériumának megértéséhez a kulcs, és nemcsak karakterünk nemesebbé válásának az eszköze. Indiában értjük meg igazán János evangéliumát és hogy mit jelent Pál apostol mély értelmű kifejezése: “Krisztusban lenni” és “Krisztus él bennem”. Az itteni, hittel telített környezetben lehet megtanulni: Isten nem távoli mennyországokban lakik, hanem bennünk akar szállást venni “az idők végezetéig” vagyis hogy Isten az O szálláshelyévé akarja megnyerni szívünket. A hindu karma-törvénynek ez az értelme: Ki mit vet, azt aratja is. Szigorú törvény ez, nem találjuk benne a megbocsátás lehetőségét. És mégis: szent félelemre ösztönöz. És fegye(Folytatás az 5. oldalon)
