Erős Vár, 1983 (53. évfolyam, 1-6. szám)
1983-06-01 / 3. szám
(USPS 178560) POSTMASTER: SEND ADDRESS CHANGES TO ERŐS VÁR, Box 02148, Cleveland, Ohio 44102 AMERIKAI MAGYAR. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 49. ÉVFOLYAM 1983. JÚNIUS 3. SZÁM (II.) H BUDAPEST 1984” elé KRISZTUSBAN — REMÉNYSÉG A VILÁG SZÁMÁRA Az evangélium üzenete a reménységet Krisztusban vallja, Krisztusban van tehát az emberiség reménységének gyökere. Az Evangélikus Világszövetség alakuló gyűlésén 1947-ben, egy indiai lelkész hirdetett Igét. Kol 1:21- 29 alapján elmélkedésében különösen is kiemelte azt a vonást, hogy Pál apostol “reménységről és reménytelenségről, valamint kétségekről szinte egyhuzamban szól”. Lutherre emlékeztetve az emberiség Isten előtti vétkességére utalt. Az utolsó ítéletkor fogunk számot adni arról, hogy miben reménykedtünk. Amikor 1954-ben az Egyházak Világtanácsa Evanstonba hívta öszsze a világ egyházait, a téma “Jézus Krisztus a világ reménysége” volt. Az előkészítés közben tűnt ki, hogy még keresztyének is mennyiszer gondolnak elsősorban a “kis reménységekre”, melyek a földi jólétre vonatkoznak. Ezért volt akkor a világgyűlés feladata arra a “nagy reménységre” utalni, hogy Krisztus eljön ítéletre. Kis reménységek ugyan foglalkoztathatják a világot s nem utasíthatjuk ki az életünkből. Az evangélium mégis, ezeken túl, egy másik reménységet ígér a hívőknek. Ez nem földi sikerekkel biztat, hanem Krisztus eljövetelét hirdeti igazi reménységként — az emberiség megmentéseként. Minneapolisban (1957) a végső szabadtéri tömeggyűlésen kérdés-felelet formájában szólaltatták meg a világ kritikáját és az egyház üzenetét. Az egyik kérdés az volt, hogy a keresztyénség, mely húsz évszázada hirdeti a reménység evangéliumát, miért nem tudott több sikerrel szolgálni a világnak. A választ Ordass Lajosra, a magyar evangélikus egyház püspökére bízták, hiszen ő már ismerte ezeket az ellenvetéseket. Ezért válaszában tulajdonképpen megfordította a kérdést és ezt kérdezte: “Vájjon hogy festene ez a világ vagy egy ország, ha hatalmunk A diakóniai teológiáról A “Lutherische Monatshefte” c. nyugat-német folyóiratban dr. Vajta Vilmos ny. professzor, az Ev. Világszövetség Ökumenikus Intézetének volt igazgatója részletes kritikát gyakorolt a Magyarországi Ev. Egyházban művelt ún. diakóniai teológia felett. Tanulmányának befejező szakasza — szabad fordításban — így hangzik: “Nincs minden veszély nélkül, amikor ma egyes nyugati teológusok a (magyarországi) diakóniai teológia előmozdítóiként szerepelnek. Első pillantásra ugyanis nem tűnik fel, hogy ők ezzel ennek a teológiának a politikai alapjait is alátámasztják. Éppen e nemszándékolt velejáró miatt kell az Ökumenének elővigyázatosnak lennie, ha valóban testvéri szolgálatot akar végezni. Magyarországon ugyanis a diakóniai teológia kritikai elemzése teljesen kizárt dolog. Ezért az ökumenikus párbeszédnek akkor van jelentősége, ha (mindkét fél) tisztában van ennek a teológiának minden vonatkozásával. A dialógusnak persze testvéri együttérzést kell tanúsítania egy 'szocializmusban élő’ és utat kereső egyház iránt. Ugyanakkor azonban legyen eléggé tájékozott ahhoz, hogy pusztán naív ‘testvériségből’ ne bátorítsa ennek az egyháznak az ‘alkalmazkodás útján a szocializmusba’ való igyekvését.” (LM 1983/3) lenne a keresztyénség befolyását meggátolni?” Mi lenne az emberiséggel, ha Krisztus követésében nem termettek volna gyümölcsök a történelem során? Egy kelet-németországi püspök ugyanezen a világgyűlésen rámutatott arra, hogy csupán arról lehet szó, hogy “az eljövendő világ jelei, a reménység győzelmi jelei” mutatkoznak meg itt is, ott is. “Mármost” — de “még nem jelek, de még nem a beteljesedés. Ez a keresztyén reménység ígérete. Éppen napjainkban kell felfigyelnünk arra, hogy az egyház ne kerüljön bele a “kis reménységek” megígéző vonzásába. Sikerek, munkateljesítmények, állandóan növekvő termelés követelményei az embereket sokszor a kétségbeesésbe hajszolják. Haszontalannak tartják életüket, ha nem tudnak nagy eredményeket felmutatni és nem felelnek meg a társadalom követelményeinek. A “kis remények” tolongó tömege ezért válik a reménytelenség áldozatává. Ezeknek a kivetetteknek és “hasznavehetetleneknek”, akiket maga a társadalom hajszája tett tönkre, az evangélium reménységének hirdetése igazi örömüzenet. Nem a teljesítmény adja meg az ember értékét. Hisz akkor mi lenne a betegekkel, az öregekkel és a fogyatékosokkal? A világ számára az a Krisztusban való reménység, amelyhez a Golgota útján, a kereszt elviselésén keresztül jut el. A kereszt nem jelenti a sikertelenséget, hanem ez a reménység jele. Ha a Krisztus követőinek keresztjét egyszerűen sikertelenségnek tekintenénk, s nemtörődömséggel elmennénk mellette, akkor még nem tanultuk meg, hogy milyen re-
