Erős Vár, 1982 (52. évfolyam, 1-6. szám)
1982-08-01 / 4. szám
EROS WAR 3. oldal EGY KÁNTOR TÖRTÉNETE Az “öreg” tulajdonképpen nem is volt még olyan öreg, mindössze hatvan éves, mégis nyugalomba akart volna vonulni egészségi okokból. Bárhogyan is számoljuk, mégiscsak harminc esztendőn keresztül volt ugyanabban a gyülekezetben lelkész. Felesége már meghalt, s ez igen fáradttá tette. A gyerekek már kirepültek, ami megkönnyítette az elhatározását. A püspök egyik fiatal lelkészét küldte helyettesként, méghozzá azzal a gondolattal, hogy szerettesse meg magát addig, amíg eljön a papválasztás ideje. Ez az a magasabb diplomácia, amely lehetővé teszi, hogy a gyülekezet éljen választójogával teljesen szabadon, de azt válaszsza meg, akit a püspök is akar. Egy késői nyári délután érkezett meg a fiatal helyettes, méghozzá feleségével együtt. Az ilyen ténykedés igen hasznos dolog, mert a férfi sok olyan apróságot nem vesz észre, ami később még nagyon fontos lehet, a felesége azonban azonnal felfigyel azokra. De az is lehetséges, hogy a férfi, minden nagy teológiai tudás mellett is, az ismeretlen gyülekezeti tagok között valamit elront, ami befolyásolhatná a választást, amit azonban a fiatal asszony egyetlen mosollyal és pár jó szóval gyönyörűen helyrehozhat. A hivatal átvétele könnyen és gyorsan ment, minden rendben volt. Az “öreg” még aznap este meghívta a fiatalokat vacsorára, s közben tanácsokat adott a jövőre nézve. Elmesélte a gyülekezet történetét is, a még élő régi szokásokat, a gondokat a háború ideje alatt és sok mindent, amit a szíve rejtegetett. így került sor a kántor történetére is. “Már itt találtam őt”, mondta a lelkész, “valamivel idősebb, mint én. Kezdetben tevékeny volt és eleven, de évek múltán mindig inkább közönyösebbé vált és különössé. Megmaradt agglegénynek. Mint tanítót már nyugdíjazták, de a kántori állását megtartotta a gyülekezetben, így is minden rendben lett volna, ha nem lenne egy furcsa, bántó szokása. Abban a pillanatban, amint megjelentem a szószéken, ott hagyja az orgonát, lassan lemegy a kórusról, éppenséggel nem valami csöndesen és egyszerűen elmegy haza. A kántori lakás itt áll mindjárt a templom mellett, pár lépés az egész és már otthon is van. Megszokta azt, hogy mindig pontosan 25 percig prédikálok, na persze... csak prédikáltam... (itt a lelkész hangja megcsuklott egy pillanatra...) és így mindig idejében visszaérkezik az Amen előtt.” “Szóval”, folytatta tovább az elbeszélést, “a prédikáció ideje alatt otthon üldögél a szobájában. Háziaszszonya rendszerint kikészíti az asztalára a két üveg sört, a pipát és a vasárnapi újságot. Evek, sőt évtizedek sora alatt sohasem tett kivételt. Persze a gyülekezetben ezzel botrányt okozott, de... Mint tanító nemzedékeket nevelt fel, s kinek is lenne ereje, s bátorsága a “tanító úrral” szembeszállni. A presbiterek a gyűléseinken meghányták-vetették a dolgot, hogyan lehetne őt erről leszoktatni, sőt azt is, hogy egyszerűen fel kellene neki mondani, de minden alkalommal oda lyukadtunk ki, hogyha új és fiatal kántort keresünk, az többe kerül, mint a régi... Minden maradt tehát úgy, mint volt. Magam is kérdezgettem tőle, mire való ez a viselkedés? “Tudod, válaszolta nekem, én már annyi prédikációt hallottam, amennyi elég lesz az üdvösségemhez, ti papok, már nem tudtok nekem semmi újat mondani. Ez éppen a kántorok betegsége, hogy idővel minden kicsit unalmassá válik a temlomban. ” — Szégyellem, fejezte be a történetet a lelkész, de ezt a problémát nem tudtam megoldani... ” Közben öreg este lett, s az álom mindhármójukat pihenésre csalogatta. A következő vasárnap zsúfolásig megtelt a templom. A kíváncsiság még mindig nagyhatalom. Az öreg pap a presbiterek padjában ült, s a fiatal tartotta az istentiszteletet. Hangja szépen, erőteljesen hangzott a liturgia alatt, lehetetlen volt elszundikálni, mint ahogyan egyesek szoktak. Azután felment a szószékre... a kántor pedig le a kórusról... Feszültség volt a levegőben, de a gyülekezet hamarosan inkább a szószék felé figyelt az igehirdetésre. A kántor pedig szép csendesen megérkezett a szobájába. Leült az asztal mellé, megtömte a pipáját, kinyitott egy üveget és lapozgatta a vasárnapi újságot. .. “egy teherautó összeütközött a vonattal. A sofőr és két kísérője a helyszínen meghalt...” — “...egy fiatalember tegnap este mulatozni akart, apjától zsebpénzt kért. Mivel nem kapott, apját egy bottal félholtra verte...” — Micsoda világ, mondta a kántor magában, és tovább itta a sört, szíttá a pipát és olvasta az újságot. — “...a sportpálya új tribünje hirtelen összeomlott. Sebesültek jajgattak, a mentőautók szirénázva. ..” — “...a polgármester javasolta, hogy állítsanak fel játékkaszinót, mert akkor a turisták sokkal nagyobb számmal keresik fel a várost és ezzel a város bevételei...” — Micsoda világ, micsoda világ... — mondogatta a kántor magában és itta a sört, szíttá a pipát és olvasta tovább a vasárnapi újságot. T
