Erős Vár, 1980 (50. évfolyam, 1-6. szám)
1980-12-01 / 6. szám
6. oldal ERÖS^VÁR Friedrich Lajos: KÉT Ü1& . PÁSZTOR Mindnyájan ismerjük azt a közmondást, amelyik azt mondja, hogy a — telt pohárból kiömlik a víz! Egyszer találkoztam egy hivő emberrel, akinek az ajkáról még szebben hangzott el ez a közmondás. Valahogyan így: Akinek tele van mennyországgal a szíve, onnan mindig felszállnak az angyalok! Ez a szép mondat jutott ma eszembe, amikor az újsággal kapcsolatos emlékeim között kutattam. Karácsony előtt voltunk. A bibliaóra után békességes, karácsonyi jó emberek jöttek a lelkészi hivatalba. Mindegyiknek angyalarccá simult az arca, hiszen a kezében mindegyik valami ajándékot szorongatott. Kalácsot, ruhát, pénzt, játékot. Odakünn halkan hullt a hó, odabenn a szobában szerető szívekből szóródott szét a szó. — Tisztelendő úr! — mondta valaki csendesen — vállalja el most a karácsonyi angyalok szerepét. Juttassa el ezeket az apróságokat azokba az otthonokba, ahol még hiányzik valami a karácsonyfa alól. Fölnéztem a kedves arcú nénire és akkor újra megláttam, hogy milyenek az “igazi” karácsonyi “angyalok”. Címek, cédulák kerültek a csomagokra. Igés kis lapok és kedves karácsonyi ágak. Amikor vége lett ennek a felejthetetlen “angyaljárásnak” és mindnyájan haza mentek, én ott álltam a sok ajándék között és egyszerre nagyon szomorú lettem. Az jutott az eszembe: Istenem, milyen furcsa “angyal” is vagyok én, aki csak viszek, küldök, de magam semmit sem adok. De mit adjak? Hiszen semmim sincsen! És kinek adjak, akinek öröm az én ajándékom? Elővettem a gyülekezeti névsort. Vájjon én kinek adhatnék? Kinek lehetnék a karácsonyi angyala? Egyszer csak megakadt a szemem ezen a néven: Hosszú Nagy István, pásztor, Monostori puszta. Nem ismerem. Soha sem jártam nála. Ami azután történt, pillanatok műve volt. Rohantam a postára, csekket töltöttem ki, pénzt adtam fel. Levelet írtam az egyházi újság szerkesztőségébe: előfizetek egy évre — küldjék az újságot rendszeresen Hosszú Nagy Istvánnak a Monostori pusztára... Vidáman jöttem hazafelé. Régi, kedves karácsonyi énekek muzsikáltak a szívemben. Egyszerre minden olyan szép lett. Hiszen ma én is szerethettem. Ma én is adhattam valamit. A pásztor — a pásztornak! * Aztán elmúlt a karácsony. Teltek, múltak a napok, hetek, hónapok. Tavasz, nyár, ősz sok szép lapját letépte naptárunkról kedves földi házigazdánk, az Idő. Újra készülődtünk egy új karácsony elé. Egyik reggel nyílik az ajtó és belép rajta egy hatalmas, szépszál ember. Nehéz, fekete csizmában, testhez tapadó ünneplő fekete nadrágban, pitykegombos mellényben, bottal és nagy kalappal a kezében. És az arca?! A legszebb arc, amit valaha is láttam. Nagybajuszú, napsugár és szélcsókolta piros, pusztai arc! Mélytüzű, fekete, okos szemében ott csillogott az értelem, a becsület és a bizalom. Nem sokáig kellett törnöm a fejemet a foglalkozása felől, hiszen aki ránézett, annak rögtön meg kellett kérdeznie tőle: hol hagyta a százötven bárányát, meg a két puli kutyáját?! Igen, ő volt. Az ismeretlen olvasó. Hosszú Nagy István, a Monostori pusztáról. — Az újság miatt jöttem — mond ta néhány mondat után. — Talán nem tetszett? — kérdeztem tőle mosolyogva. — Jaj, dehogynem. Amikor először megjött, nem is akartuk átvenni. Mondtam a feleségemnek, hogy itt biztos valami tévedés van. De aztán, amikor jött minden héten, csak elkezdtük olvasni. Először csak az asszony, meg a legnagyobb gyerek. Meg akik hozzánk jártak. Egyszercsak látom, hogy mindig gyűröttebb, rongyosabb, piszkosabb az az újság, amire hozzám kerül. Attól kezdve én olvastam fel a családnak. Mert hát ugye én vagyok a pásztor... Úgy hallgatták, mint a tisztelendő urat a szószékről. Hiszen szép dolgok vannak abban mindig Istenről, szeretetről, békéről. — Hát akkor mi a baj? — kérdeztem szeretettel és úgy simultam a tiszta tekintetéhez, mint a bárányai a kezéhez. — Hát tetszik tudni — az adósság! Azt se tudom, kinek tartozom. Meg azt sem tudom, hogy lesz-e annyi pénz az én vékonybélű bukszámban. Megnyugtattam és mosolyogva mondtam: nincs itt semmi adósság, ezt még tavaly kifizették az “angyalok”. Azt hittem, hogy ezzel elintéződött a dolog és Hosszú Nagy István egy mindent elrendező kézfogás után visszamegy nyugodtan és dolgavégezetten a pusztára. De nem így történt. Hosszú Nagy István továbbra is ülve maradt az asztalnál és a bajuszát simogatva hümmögött. — Azt még értem — mondta lassan, mosolyogva —, hogy az újságot kifizették az “angyalok”, de azt tessék nekem megmondani, hogy honnan tudták azok az “angyalok”, hogy Hosszú Nagy István él és pásztor a Monostori pusztán?! Lassan kihúztam az íróasztal fiókját és eléje tettem a gyülekezet névsorát. Benne megmutattam az ő nevét is. — Látja, Testvér, sokszor nem is tudjuk, pedig fel van írva valahol a nevünk. Nemcsak itt, hanem ott is, az Isten szívén is. Látja, a magáé is itt van és hiszem, hogy Isten előtt is ott van. Látja, így történnek a csodák. Az újság is, ami magának jár, erről beszél. Hosszú Nagy István felállt. Megszorította a kezemet. Búcsúzkodott. Belenyúlt a mellénye zsebébe. Egy csomó papírpénzt tett az asztalra. — Ezt meg adja oda a tisztelendő úr azoknak az “angyaloknak”, ne legyen üres ezen a karácsonyon se a bukszájuk. Hadd küldhessenek másoknak is abból az újságból! Az ajtóból még egyszer visszafordult és kacsintott: — de csak úgy ismeretlenül...! Tudja, olyan “angyalosán”! A pénz, ami utána ott maradt az asztalon, egy egész kis gyülekezetnek elég lett volna előfizetésre az újságra. Ez volt a legszebb földi prédikáció, amit láttam. Amikor a pásztor ajándékozott a nyájnak.
