Erős Vár, 1980 (50. évfolyam, 1-6. szám)
1980-12-01 / 6. szám
2. oldal EROS ©VÁR Gyarmathy Irén: KARÁCSONY ... OTTHON — Hamarosan karácsony lesz! — mondta édesanyám és elgondolkodva rámnézett. — Hol van az még! — válaszoltam, mert még csak szeptemberben voltunk. Pedig neki volt igaza. Az örömszerzést sohasem lehet elég korán kezdeni. Együtt dolgozgattunk a szobában és biztos az jutott az eszébe, hogy mivel is lephetne meg, de persze ezt nem akarta nyíltan megmondani. Ettől kezdve mindig volt valami kis rejtegetnivalója. Ha váratlanul léptem be a szobába, hirtelen becsukta a szekrény ajtót, bezárta a kredenc fiókját, ami máskor mindig nyitva volt. Én meg úgy tettem, mintha semmit sem vettem volna észre, sőt még egy kicsit túl is játszottam a gyanútlant, hogy örüljön. De a szívemben én is boldog várakozásban éltem. Ez a boldog várakozás, ez a másnak-örömet-szerezni vágyás, ez jellemezte a karácsony felé haladó hónapokat, napokat. Azután jött Advent, s vele az igazi Nagy Várakozás, a nagy előkészület a Megváltó születésére. Vártuk a bibliaórákat, ahol a sokszor hallott drága történet évről érne megismétlődve és mégis örökké új mondanivalójával elgondolkodtatott bennünket. Ez a karácsonyvárás életem folyamán más és másképpen nyilvánult meg. Legerősebben él bennem az az idő, amikor gimnázista voltam, távol a szülői háztól. Hogy vártam a nagy ünnepeket, a karácsonyt, a húsvétot, a pünkösdöt! Hadd idézzem most vissza, hogyan ünnepeltük a karácsonyt valamikor, amikor még én is gyermek voltam, hogyan melengetem a szívemben átadva a stafétabotot, hogy semmi el ne vesszen belőle, hogy szépsége, tisztasága csorbítatlan maradjon. Lám, ilyen volt, ilyen felemelően szép, ilyen drága, hogy ma is, meglett emberként olyan hamisítatlanul él szívünkben, hogy éppen úgy tudunk örülni, akkor is, ha tudjuk, hogy szüléink, barátaink küldik a meglepetést, hogy a piacon, az utcán vesszük a fenyőfát, de mégis mindez a kis Jézus, ugyanúgy, mint akkor, amikor még minden hangra figyeltünk, amely az O érkezésével lehetett kapcsolatban, amikor még félelemmel teli örömmel néztünk fel a fa tetejére, a ragyogó betlehemi csillagra. Hogy döcögött a kis vicinális, amely az utolsó szakaszát tette meg velünk. A rosszul világított harmadosztályú kupéban pipafüst, az ázott ködmön szaga, kendős asszonyok nagy kosarakkal és a hatalmas nagyúr, a kalauz bácsi, aki számon kéri a Ä A menetjegyeket, miközben vidáman mosolyogva pödör a bajuszán, amikor látja csodálkozó szemem. Egyik kezem anyáméban. Olyan jó, biztonságos. Tudom, megvéd, ha a kalauz valamit nem találna rendben. De nem, megy tovább, mindenkihez van szava. A hátizsákból előkerül valami itóka. Kínálgatják, de csak elhárítja. Szolgálatban van. Kinézek az ablakon. Az ismerős táj biztonságot sugall. Közeledünk szülőfalumhoz, ahova mostanában nem merek hazamenni, mert félek a rámzúduló emlékek erejétől, félek, megölik elkopott szívemet. Vidám fütty hallatszik. Legalábbis indámnak hallom. A kis mozdony azt jelzi: közeledünk. Felállók. Orromat odaszorítom az ablaküveghez. Nézem az elsuhanó fákat, utakat, földeket, kis falum határát. A falut, ahol születtem, ahol gyermek voltam, az utakat, ahol bolyongtam, az utcákat, ahova behunyt szemmel eltalálok, a sok vihart megélt öreg templomot, amelyet szebbnek látok ma, mint a világ katedrálisait. Emlékkerekeken fut az idő és hipp-hopp! már itt a valóság. Nagyokat lökve rajtuk, megáll a vonat. Szuszog a kis mozdony, miközben kiszállunk. Én a legfelső lépcsőről egyenest édesapám karjaiba ugróm. Kicsit meg is inog a nem várt rohamtól, de nem szid meg érte. Indulunk haza. Szorosan fogom édesapám kezét, elvész benne az enyém és a kesztyűn át is érzem milyen simogató, oltalmat adó. Köszöntenek a régi házak, a fahidak a bujkáló patakocska felett, a hepehupás, emelkedő Fő utca, a foghíjas házsorok. Mindenünnen fény terül az útra a kicsi ablakokból. Kutyaugatás hallatszik, egyébként minden csendes. Elfogynak a megérkezett utasok, kapuk, ajtók nyílnak. Már csak mi igyekszünk hazafelé. Feltűnik a házunk. Előrefutok. Kutyánk már vár. Jó ideje nem láttam, de úgy ugrik a nyakamba, mintha tegnap lett volna, hogy elváltunk, azután rohan fel a templom hosszú járdáján, megint vissza, megnyalja örömében az arcomat és megint lerohanja a ki tudja hányadik örömkört. Kettőt ugorva versenyben, úgy vesszük a lépcsőket a kutyával. Megmámorosodtunk a viszontlátás örömétől. Apám a kulcsokat csörgeti, kinyitja az ajtót. Megérkeztem. Otthon vagyok. Most is, ma is, mindig. Hány év óta? Számolni sem merem. Frissen sikált padló, mindenütt tiszta, szépen vasalt térítők, fenyőillat, foszlós kalács szaga, a vázákban fenyőág, a nappaliban terített asztal. Mindenüvé benézünk. Ez sem volt még. Hol a régi bögre, a könyveim, a kiskésem, jaj, ez egy új festmény, egy új növény, másképpen rendezték a bútorokat? Ezer a kérdés. Majd a vacsoránál! — figyelmeztetnek — még előbb a Jézuska jön. Rendbe szedjük magunkat. Apám sötét ruhában, hófehéren ragyog rajta az ing. Anyácskám sötétkékben. Mi is ünneplőt öltünk, leülünk a kisszobábán, várunk. Apánkkal beszélgetünk. Millió a mondanivalónk, de a karácsonyra egyre visszatérünk. Anyánk csenget. Megcsendíti a
