Erős Vár, 1980 (50. évfolyam, 1-6. szám)
1980-12-01 / 6. szám
ERÖS^VÁR 3. oldal régi csengőt. Hányszor hallottam, hányszor vártam szorongva. Kinyitja az ajtót. Lassan felőliünk, indulunk. Úgy lépünk a kinyitott szobába, mint paloták tükörtermébe, félénken, óvatosan. Erre vártunk, erre a csodálatos pillanatra, hónapok óta. Erre készültünk szívünkben és most itt van. Mi ez? Minden és semmi. Valóság és álom. Életünk értelme: egy gyertyáktól csillogó zöld fenyő fényében egymást átölelő család képében. Ez a béke, ez a tiszta, nagy öröm, ami a szívünket élteti, itt a csoda: megszületett! Itt? Mindenütt, ahol szeretet van, harmónia. Ebben a kicsi faluban, ebben a kicsi szobában is és ott is, a nagy világ nagy városaiban is, mindenütt, ahol várták, bíztak benne, hittek az eljövetelében. Körülálljuk a karácsonyfát. Édesapánk imádkozik. Hálát ad, hogy van karácsonyunk, hogy együtt lehetünk, hogy megtartattunk. Hálát ad a meleg szobáért, a terített asztalért, az életért. Azután énekelünk. Krisztus Urunknak, áldott születésén... és Boldog örömnap derült ránk... Valamennyien kívülről tudjuk. A gyertyák fényében sokáig visszhangzik a mélyebb értelmet kapott ének. Megöleljük egymást. Kevés ilyen ajándékpillanata van az életnek, mint amilyen egy ilyen drága összeborulás a karácsonyi este egyedülálló varázsában. És előkerülnek a féltve őrzött titkok. A lopva készített, titokban vett ajándékok, megspórolt zsebpénzek csodái, a másikra gondolás beszédes bizonyítékai. Nem drága kirakati holmik versenye ez az este, de elejtett szavakból, elsóhajtott vágyakból összeállított ajándékcsomag. Milyen jó most átadni. Milyen jó látni, hogy a másik örül. Nincs ennél tisztább öröm a világon, talán csak az, amikor nem kapunk semmit és mégis boldogok vagyunk, hogy mi adtunk. És felidézzük régi karácsonyok emlékét, amikor az első kézimunkát adtuk anyánknak, az első horgolt szalvétagyűrűt, az első kivagdosott papírlapot, amit hónapokig a dívány alatt tartogattunk abban a hitben, hogy oda anyánk seprője nem ér el. Mennyi a mondanivaló... egymás szájából kapkodjuk a szavakat. Szüléink csak hallgatnak, nézik ezt a túláradó boldogságot, amely szűkös keresetükből, a szeretet leleményéből boldoggá tett bennünket. Asztalhoz ülünk. Együtt kérjük Jézust, hogy jöjjön el hozzánk, üljön le ide közénk, legyen a vendégünk, úgy örülnénk, úgy érezzük, örömünk csak így lenne teljes. Ott áll az asztalon a fehér porcelán tejeskanna, az arany szélű fehér teáscsészék, amit még jó szüléink kaptak esküvőjükre és csak nagy ünnepekkor vesszük elő. Aranyosan sárga a gőzölgő tea, ahogy megcsillan a fehér csészékben. Az asztalon kocsonya, a tetején csodálatos minta tojásból, nyelvből, zöldségből. Dicsérjük anyánk ügyességét, apánk még valami tréfás megjegyzést is tesz, hogy kétszer készítette, megfordítva rakta bele. De ki figyel most erre. A tormás cékla szaga izgatja orrunkat. Anyánk oszt. Először apánknak, azután nekünk. Most azt se bánjuk, ha véletlenül az egyik többet kap, mint a másik. A fejlődő fiatalok mohóságával látunk az evésnek, és közben beszélünk, tele szájjal is, de most nem figyelmeztetnek érte, csak néznek bennünket boldogan, miközben ők eszik a bőrkés, csontos falatokat. De mi ezt nem vesszük észre! Akartok még? — kérdi anyánk. Hát hogyne akarnánk! Csak nyújtjuk a tányért. Mi ez a diákmenzához képest! Paradicsomi csoda. Azután jön a diós-mákos kalács. Nincs válogatás, egyformán kapunk mindkettőből. Utolsónak jön a kompot, amit csak akkor kaptunk, ha betegek voltunk, vagy nagyon jó magaviseletűek. Mindkettő ritkán fordult elő. De ez most meglepetés! És kétféle is van belőle. Es talpas poharakból ehetjük. Mennyi öröm! Imádkozunk. Felüliünk és megköszönjük anyánk fáradozását, apánk gondoskodását. Kezet csókolunk, futólag, gyorsan, nem értve még egészen, mit miért teszünk. Istenem, milyen szívesen lehajolnánk ma, hogy megcsókoljuk szüléink kidolgozott, kiduzzadó erektől átszőtt kezét! Elfáradtunk. Beszéd, öröm, izgalom és a jó vacsora elbágyasztott bennünket. Már csendesebb a mese, anyánk mellé húzódunk, ölébe hajtjuk a fejünket, szemünk le-lecsukódik. — Menjetek szépen aludni — mondja apánk, s már megyünk az első szóra. Ki-ki magával -viszi ajándékait, hogy az ágya mellé tehesse, mert holnap reggel, ahogy a szemünket kinyitjuk, játszani szeretnénk. Szüléink is készülődnek. Anyánk még benéz hozzánk, még egyszer megölel bennünket, azután eloltja a lámpát. Csend borul a házra, kialusznak a fények, elpihen az élet. — Alszol már? — kérdem testvéremet. — Én már igen — válaszolja és igazat is mond, mert még jóformán ki sem mondta, már hallatszik egyenletes szuszogása. A nagy karácsonyi csendben, valaki halkan kinyitja az ajtót, végigmegy a szobákon, végig a nagy előszobán, azután kinyitja a bejárati ajtót. Nyomában fény. A fenyőfák mélyen meghajolnak előtte, madarak nyitnak rá szemet, s régi ismerősként köszöntik. Megy végig a kerten, a falun, a városon, át a nagy tengereken, idegen földrészekre is, mert sokfelé hívták. Es ahol hívják, oda mindig elmegy. 1980! Ebben az évben is, megfogyatkozva bár, távol a szülői háztól, Uram Jézus, gyere el, légy a vendégünk, hogy szívünkből ki ne haljanak a drága, régi karácsonyok... otthon! (“Tedd rám a kezed!”c. kötetből) Karácsonyi kérések A pásztoroknak lábát add nekem, hogy hozzád siethessek sebesen! És a napkeleti bölcsek kezét, hogy szívem, kincsem letegyem eléd! Angyalokhangját, hogy mindenkinek örömhírt és békességet ügyek! S Mária igét-megőrző szívét: hadd legyek, Jézus, örökre tiéd! Horst Orphal után németből: T. E.
