Erős Vár, 1980 (50. évfolyam, 1-6. szám)
1980-10-01 / 5. szám
ERŐS * VÁR 3. oldal KALANDOS Ha Pál apostolnak a korintusiakhoz írt második leveléből all. fejezethez eljutunk és elolvassuk ebben a részben azokat a verseket, amelyekben a levél írója beszámol viszontagságos utazásairól, könnyedén legyintünk és azt mondjuk: Mindez régen történt. Ma már Pál apostolnak sem kellene ennyi veszedelemmel szembenéznie, ha az Evangélium terjesztésének az érdekében járná a világot. Kissé megingatta fenti véleményemet az a levél, amelyet nemrégen Pósfay György evangélikus lelkésztől, az Evangélikus Világszövetség genfi központjában latin-amerikai és karibi titkárként munkálkodó szolgatársamtól kaptam. Levelében megemlítette, hogy ezidei szabadságát családjával együtt, részben a Newjersey-i Princetonban, részben a venezuelai Caracasban fogja tölteni, megköszönte az Erős Vár legutóbbi számait és beszámolt az elmúlt 3/4 esztendő során megtett hivatalos útjairól. Levelének ebben a részében futólag szólt arról, hogy legutóbbi útjai során majdcsak minden esetben forradalmi vagy egyéb zavarok tették izgalmassá otthonától távol töltött napjait. Az Erős Vár szerkesztője nem tudott személyesen találkozni régi barátjával, Pósfay Györggyel (aki 1950. június 18-án résztvett lelkésszé való szentelésén), ezért telefonon tett fel néki néhány kérdést és kérte, hogy küldje el azokra írásban a válaszát. így jött létre a most következő párbeszéd. (Rövidítések: Sz: az Erős Vár szerkesztője, P: Pósfay György.) Sz.: Mindig nagy érdeklődéssel olvastuk beszámolóidat, amelyeket — főképpen — ádventkor kiküldött körleveleidben vettünk kézhez. Érdekesek voltak útleírásaid a múltban is, de az a benyomásom, hogy az elmúlt hónapokban több izgalomban volt részed, mint az előző nyolc év során. Mi ennek az oka? P.: Régebbi szolgálataim sem voltak izgalomtól mentesek, hiszen venezuelai, közel két évtizedes gyülekezeti lelkészi szolgálatom alatt több forradalmat, vagy megkísérelt államcsínyt átéltem, de most — valahogy — úgy adódtak a dolgok, hogy ahová utam elvezetett, ott mindig valamilyen rendkívüli esemény történt. Nyílván összefügg mindez UTAZÁSOK azokkal a feszültségekkel, meg nem oldott politikai vagy társadalmi problémákkal, amelyek minduntalan nem várt eseményekkel gazdagítják az újságok hírrovatát. Sz.: Be tudnál számolni olvasóinknak néhány izgalmasnak mondható élményedről? P.: Akár ötről is. Sz.: Mind az ötre kíváncsi vagyokl P.: 1979 novemberében hivatalos úton voltam Latin-Amerikában és a karibi országok egy részét is meglátogattam. Résztvettem a Venezuelai Evangélikus T anács kétévenként tartott közgyűlésén és tanácskoztam ottani gyülekezetek presbitériumaival. Onnan Trinidad szigetére repültem, ahol egyetemes egyházunk missziós állomást tart fenn és annak vezetőjével találkoztam. November 4-én Surinam fővárosában, Paramaribóban, a reformáció emlékét megünneplő istentiszteleten prédikáltam és átadtam az ottani egyházi vezetőségnek azt az okmányt, amely bizonyítja, hogy ezt az 1741- ben alapított egyházat az Evangélikus Világszövetség felvette tagjai sorába. Innen Kolumbia fővárosába utaztam, ahol gyűléseken vettem részt. Itt közölték az újságok a hírt, hogy Bolíviában a katonaság át akarja venni a hatalmat és az országban rendkívüli állapotok uralkodnak. Mindenki intett, hogy mondjam le azt a látogatást, amelyet az ország fővárosában, La Pazban tenni szerettem volna. Az feleltem barátaimnak, hogy előbb még Peru fővárosában, Limában van dolgom, majd ott eldöntőm, hogy útnak indulok-e Bolívia felé, vagy egyenesen Argentínába utazom, amely következő állomásom volt. Limában már tudtak arról, hogy La Pazban utcai harcok folynak a katonaság és a diákok között, és a repülőteret lezárták. Elmondták, hogy kimenési tilalom van napnyugtától reggelig és áttekinthetetlen a helyzet. Viszont csütörtökön, november 8-án este a limai repülőtér közölte, hogy egy gép indul La Pazba. Mivel szerettem volna Ígéretemet megtartani, másrészt megtudni, hogy miképpen viselték el hittestvéreink ezeket a kritikus időket, elhatároztam, hogy útnak indulok Bolívia felé. Minden baj nélkül megérkeztem a világ legmagasabb repülőterére, amely La Paz felett terül el, kb. 13,000 láb magasságban. Persze, senki sem várt, de sikerült egy gépkocsival eljutnom az egyik lelkészhez, aki igen csodálkozott, hogy megtartottam Ígéretemet. Odajutásomat az is elősegítette, hogy azon az estén, kivételesen, felfüggesztették a kimenőtilalmat, mert a parlament rendkívüli ülést tartott. Ha ez nem történt volna meg, reggelig a repülőtéren kellett volna maradnom. Persze, nagy örömet jelentett ottlétem az evangélikus egyházak vezetőinek és az ott töltött három nap, számukra is, aránylag nyugalmasabb időszakot jelentett, mint az előző vagy az azt követő hét. Az egyetlen dolog, amely engem is, barátaimat is aggasztott, hogy kijutok-e az országból időben, azaz bolíviai látogatásom nem nyúlik-e túl hosszúra és nem mulasztok-e el időbelileg rögzített programokat Argentínában és Brazíliában? A jó Isten újból megsegített, mert november 11 -én felemelkedett velem a gépmadár a La Paz-i repülőtéren és Chilébe, majd Argentínába repített. Sz.: A következő izgalmakat is forradalmi események okozták? P.: A következőt és az utolsót nem, csak a harmadikat és negyediket. A legutolsóról most nem kívánok sokat beszélni, csak megemlítem, hogy júniusban Thaiföldön voltam, amikor a kambodzsai csapatok több határszéli községet megtámadtak. Sz.: Melyik volt a következő izgalmas élmény? P.: 1980. február 27-én ismét a kolumbiai Bogotában voltam, hogy a helyi egyházi bizottsággal előkészítsem az 1980 augusztusában megrendezendő VI. Latin-Amerikai Evangélikus Kongresszust. Éppen ebédeltünk, amikor betoppant valaki a hírrel, hogy tőlünk néhány utcára nagy lövöldözés van, mert a dominikai követ házában a bogotai diplomaták nagyrészét túszként fogvatartják. Láttuk, hogy katonaság vonul az utcákon és bizonytalanságban voltunk, hogy milyen intézkedéseket foganatosít majd a kormány. Igen kellemetlenül érintett volna, ha nem tudtam volna az országot terv szerint elhagyni, de ez — hála Istennek megint nem következett be. Másnap Ecuadorba utazhattam, majd né-