Erős Vár, 1979 (49. évfolyam, 1-6. szám)
1979-02-01 / 1. szám
6. oldal ERŐS® VÁR BODROG MIKLÓS: Uram, ráérek már Kijöttem az utcára, Uram. Járnak-kelnek az emberek, jönnek, mennek, sietnek, szaladnak. Futnak a kerékpárok, száguldanak a kocsik, teherautók robognak, szalad az utca, fut a város, mindenki rohan. Sietnek, mert az idő drága: loholnak az idő után, hogy beérjék, hogy időt nyerjenek. — Viszontlátásra, asszonyom, uram; bocsánat, nem érek rá. — Majd ha legközelebb erre járok, de most nem várhatok, sürget az idő. — Zárom soraim, mert sok a dolgom. — Szívesen segítenék, de most nem lehet. — Olvasni, imádkozni, Istenre figyelni jó volna — csak lenne rá időm! Uram, te megérted: nem érnek rá. A gyermek játszik, momentán nem ér rá, majd később. Az iskolás — őt a leckéje várja, nem, most nem, majd máskor. A gimnazista: neki különórái vannak és annyi dolga, nem ér rá; talán idővel... A fiatalember? ö sportol, dehogy ér rá. Az ifjú házasok? Űj lakást kaptak, most rendezik be. Majd. A családosak? Egy gyerek, kettő! Hogy érnének rá! Majd! A nagyszülők: nekik meg unokáik vannak, nem érnek rá. Majd ha ... Majd talán ... Haldokolnak. Dermedt kezükből kicsurran az idő utolsó csöppje. A végső nem lepecsételi ajkukat. Uram, ráérek már fényednél szembenézni magammal. Mindaz az idő, amit adsz nekem, azért az enyém, hogy színültig betöltsem és Hozzád vigyem s áporodott vizéből nemes bort teremts, mint Kánéban tetted, emberek menyegzőjére. Uram, ezúttal nem időt kérek Tőled, erre-amarra, hanem azt a kegyelmet, hogy az irgalmad adta időben észrevegyem, elhiggyem, megragadjam újjáteremtő szeretetedet s mást ne is kívánjak tenni, mint amit akaratod szab elém. (Michel Quoist után)- <» Fogyton-fogy napjaimnak száma, Ki tudja, ú;rt) hol ér a halál? Mily boldog, kit végső órája Józanon és készen talál! Annak csendes kimúlása £s könnyű lesz számadása. 2. Reggel ragyog a rózsa fénye. S este gyakran elhervad már; Ilyen szívünk földi reménye, Ma vigadunk, holnap sir zár. Mint a nyíl, repül életed, Ember, s mégis vesztegeted! 3. Ne kedveld a világ lármáját, Nincs Itt örökös lakásod; Keresd lelked dicsőbb hazáját, Mennybe szálljon óhajtásod Itt bú s öröm változandó, Ott fenn lesz sorsod állandó. 4. Ne halogasd semmi tisztedet, Ma tedd, amit szükség tenned. Holnap éred talán végedet S a számadásra kell menned. Ez órában sok jót remélsz, Holnap talán már nem is élsz. 5. Hozzád térek, ó élet Atyja, Míg még kegyelmet várhatok. Szívemben él igéd szózatja, E nagy intés; vigyázzatok! így hirtelen múljak ki bár, Tenálad boldog öröm vár. Litánia Hozzáütődsz, mint ércnyelv a szavakhoz, í s lábadhoz hull a hangjuk és figyel. || Nincs semmid, csak mit önmagadtól ellopsz. Ezt oszd meg itt mindenkivel. j: Magányodhoz csupán az este tér be, jj: pár sáros arc, még-rádhajló akác, ;j| kik úgy figyelnek odalent a mélybe’, hogy szemeikkel fájdalmukba láss, s mondják veled, míg csontjuk olvasóján :j: esett reményük pergetik: ,,Uram, irgalmazz nékik, ama órán, mikor porunk is megtörettetik: : szavunkkal-jóknak, azzal-gyilkosoknak, í| és annak is, ki meg sem érti már, a fiaink nyelvébe felbukóknak, kiket véresre horzsolt a halál.” így futunk mi, emberek, az idő után, Uram. Átszaladunk a földön: sietősen, megrakottan, mogorván, furakodva, túlterheltem És soha célhoz nem érünk, mert épp erre nincs időnk; pedig erőnket megfeszítjük, de életre jutni: Benned meggyökerezni, másokat Hozzád szeretni — nem, erre nem érünk rá. Ezért hát egyaránt nyakunkra romlik az idő s amit segítségével összekapartunk. Ez az alapvető hiba. Ezért túl rövidek az órák, túl rövidek a napok, túl rövidek az életek. Te csak mosolyogsz rajtunk, Uram, kívül az időn, amikor látod, hogy hadakozunk vele. Nem számolsz rosszul, midőn kiméred az időt az embereknek. Mindenkinek eleget adsz ahhoz, amit szerinted meg kell tennie. Ám időnket nem szabad eltékozolni, agyonütni, mert Tőled kapott ajándék. Illanó ajándék: bankba, fridzsiderbe, megőrzőbe hiába tennénk. Ősz van. Pislog a nádak gyertyalángja. Elfújnád, de már nem lehet! Nagy fák lobogják kint az éjszakába, és bokrok mondják már veled: ,,Uram, irgalmazz nékem, ama órán, mikor szavam is megtörettetik, s könyörögj értük Uram, ama órán, kik megtörték. És bocsáss meg nekik.” FÄY FERENC (A “Kövület” című kötetéből, 1977)
