Erős Vár, 1979 (49. évfolyam, 1-6. szám)
1979-10-01 / 5. szám
(USPS 178560) AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 45. ÉVFOLYAM 1979. OKTÓBER 5. SZÁM KEMÉNY PÉTER-. Hálaadások minden emberért Október hónapjában mi külföldön élő magyar evangélikusok a reformáción kívül kettős megemlékezésre érezzük indíttatni magunkat. Ezekre alkalmazhatjuk Pál apostol intését a Timotheushoz írott első levél második részének első három versében, ahol az apostol többek között ezeket írja: . . tartassanak könyörgések, imádságok . . . hálaadások . . . minden emberért . . . mert ez a jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt ...” Azt jelenti ez, hogy forduljunk hálaadással Istenhez a kegyelemért, amit nekünk embertársainkon keresztül adott. Amikor róluk beszélünk, nem emberi érdemeket méltatunk, hanem Isten kegyelméért adunk hálát. Nem nehéz és nem lehetetlen ez a hívő keresztyén számára, aki mindent, ami életében történt, Istenre képes viszszavezetni. Nem lehetetlen akkor sem, ha megemlékezünk Jézus szaváról, amelyben intett minket, hogy szemünket a jövőbe vessük és ne nézzünk visszafelé. Hiszen tele van az írás Isten velünk való cselekedeteinek felemlegetésével, amelyek mind arra szolgálnak, hogy azokból merítsünk erőt a jelenre és a jövőre. Jézus szempontja az, hogy át kell értékelnie az emberek múltját Isten szempontjából és kivetni belőle mindazt, ami visszahúz és ami nehézségeket okoz előrehaladásunkban. De fel kell használnunk ugyanakkor mindent, ami segít előmenetelünkben, így néz az ember örökösen vissza Krisztus megváltói halálára, így emlékszik hálásan szüleire és nemzetének nagy fiaira. A múló idő alkalmi jelentőségén túl ezek irányítják figyelmünket az örök célokra. Emlékeinket két célra használhatjuk fel: szolgaságra és szabadságra. Ha visszatekintve merev irányt veszünk fel és ahhoz görcsösen ragaszkodunk, akkor magunkat múltunk szolgájává tettük. így szolgált egykor az a történetírás, amelyet mi tanultunk, egy gazdasági rendszernek, és így szolgál a mai magyar történetírás egy politikai rendszernek. De nem lehet egy nemzet történetét osztály, párt vagy politikai szempontból kiértékelni, mert a nemzet nem csak egyes rétegek összessége, hanem folytonosan növekszik, terjeszkedik a jelen egyéni sorsainak hozzáadásával. Mind a nemzet, mind Isten szempontjából valamennyien egyforma szerepet játszunk, történelmileg pedig valamennyiünknek egyforma értéke van. A jövő szempontjából különbség csak abban van, hogy kinek a nevét, kinek az életét veti az élet vihara a felszínre. Minden keresztyén mártír egyformán tett vallást hitéről halálával, de a véletlen, azaz ahogy Mécs László írta: “Isten kifürkészhetetlen akarata” csak egyesek nevét őrizte meg. Hány ezer jobbágy és nemes adta életét a haza védelmében Hunyadi János csatáiban, de emlékünkben csak egy közvitéz, Dugovics Titusz neve él. Hány szerzetes és pap áldozta fel magát a pogány megállításában, de közülük csak Kapisztráni Jánost emlegetjük. Hősiesség és árulás, megalkuvás és kiállás nem csak egyesek tulajdonsága, hanem valamennyiünké, csak vannak olyanok, akikben ezek megtestesülnek és jelképpé válnak. Ezért fontos, hogy emlékeinket a szabadságra használjuk fel, és népünk életéből új életet építsünk magunknak, tudván, hogy ennek a történelemnek mi magunk is, nemcsak odahaza, hanem itt is, természetes és elkerül(Folytatás a 2. oldalon) A pittsburghi “gyászjelentés” margójára Még évekkel ezelőtt beszélgettünk egy lelkésztársammal arról, hogy az egyházi rendtartásban mindenféle eshetőségre van előírt szertartás, de éppen gyülekezet feloszlatásához nincs liturgikus segítség. Ö hangsúlyozta, hogy amint ujjongó örömmel indítunk útnak egyegy gyülekezetét, akként kellene valamiféle hálaadási szolgálat, amikor elérkezik az ideje, hogy ez vagy az a gyülekezet megszűnjék. A szertartási hiány ellenére mégis ilyen hálaadásra gyűlt össze több mint 100 lelket meghaladó gyülekezet 1979. június 24-én Pittsburghhan, hogy áhítatos együttlétben, az Ürvacsora egyességében egyrészt Nt. Mészáros Sándortól és családjától búcsúzzék, másrészt pedig pontot tegyen a Magyar Evangélikus Egyház szolgálatára és működésére. Az Istentisztelet lényege köszönetmondás volt azért, hogy a magyar evangélikus egyházi szervezet 53 évig létezhetett Pittsburghban. Komoly és áldott missziót töltött be ez a közösség áldozatkész lelkészek vezetésével. A magyar evangélikus hívek száma sohasem volt nagy, s különösen az utóbbi húsz év folyamán kialakuló életkörülmények, meg a város társadalmi problémái tették egyre nehezebbé a szervezett egyházi lét fenntartását. Már Nt. Markovits Pál távozása idején felvetődött a “folytatásnak” a kérdése, mivel ő is csak világi munkából eredő fizetéskielégítéssel kerítette elő a lelkészeknek és családjuknak is szükséges mindennapit (a budapesti “Evangélikus Élet” aug. 26-i száma nem közli a teljes képet a gyülekezet önfenntartási képességéről . . .). Minthogy pedig 1970 táján egy társgyülekezeti megoldás teljesidejű lelkészi állás fenntartására kivihetetlennek bizonyult, a gyülekezet ugyancsak hálával fogadta el Nt. Mészáros Sándor szolgálatát, aki tanári munkája mellett — Ohióban, minden héten napokra távol az otthontól — a gyülekezet gondozására is vállalkozott két évre. A két évből lassacskán hét év lett; ezzel a hét évvel hosszabbodott meg a pittsburghi magyar evangélikusok egyházi léte. Akik összegyülekeztek június 24-én — no, nem éppen mind egyháztag, de szépszámban a lelkész társadalmi vonalon végzett munkáját is (Eolytatás a 2. oldalon)
