Erős Vár, 1979 (49. évfolyam, 1-6. szám)
1979-10-01 / 5. szám
2. oldal EROS -VÁR Hálaadások minden emberért (Folytatás az 1. oldalról) hetetlen folytatásai vagyunk. így lesznek a magyar múlt következményei a mi itteni állampolgár gyermekeink, ha magukban hordozzák azt, ami őseiket egykor magyarrá tette. így értékeljük át Isten színe előtt az október 6-i gyászünnepet is. Nem fekete kokárdával, történelmi nevekre, csatákra, vértanúkra, száműzöttekre, kiállókra és megalkuvókra gondolva. Nem búslakodva, hogy ez a magyar sors. Amíg nem tudjuk magunkat nemzeti múltunk egyenes leszármazottjának tekinteni, folytatásnak, következménynek, addig minden értelmetlen marad. A népek egymáshoz való viszonya változik, a mai ellenségből holnap bajtárs lehet. Minden kornak, minden embernek, le kell mérnie a helyzetet A pittsburghi “gyászjelentés” margójára (Folytatás az első oldalról) elismerő barátok és ismerősök — ezért a meghosszabbított alkalomért mondtak magyarnyelvű igehallgatásban, imában, és úrvacsorái közösségben Istent ökumenikus egyetértésben dicsérő köszönetét (mert hát nem mindenki volt ott evangélikus . . .). A lelkész és családja megbecsülésének a kifejezésére mind a gyülekezet presbitériuma, mind a megjelentek személyükben bőszivűen és bőkezűen találtak módot: de igazán az érzelmek gátlás nélküli kinyilvánítása volt különösen is megható. Persze, hogy fájó, amikor véglegesen be kell csukni valamely templom, különösen magyar templom ajtaját. Persze, hogy megnehezedik a szív, mert elhal ezzel a magyar imádság, a magyar ének, a magyar igehirdetés szava. De az evangélium ügyét nem lehet csupán így elintézni. Ezt csak szűklátókörűek teszik. Sírásra igazán akkor lesz ok, amikor a volt magyar evangélikus gyülekezet tagjait nem találjuk a lakásuk közelében lévő evangélikus gyülekezetekben, amikor azt észleljük, hogy a közönyösség vagy az etnikus vallásosság aprópénzére felváltva herdálják el drága hitvallási örökségüket. Ez is hozzátartozik a pittsburghi képhez. S ha helyesen értékeljük ki az ottani magyar evangélikus gyülekezet megszűnésének a körülményeit, akkor a június 24-én lezajlott, lelkészt is búcsúztató záró Istentiszteletnek lényegesen nagyobb a történelmi jelentősége, mint a július 8-án a formai feloszlatással kapcsolatosan tartottnak. Az utóbbi kapcsán megjelent hírek szerint, mintha “perlekedtek" volna, az előbbin azonban köszönetét mondtak és hálát adtak. Dicsőség legyen Istennek! Beszélgetések nyomán: BERNHARDT BÉLA és megállapítania, hogy ma ki az ellenség és az ellen vértezni fel magát. A jövő mindig ugyanannyira világos vagy sötét, mint a múlt, és az egyetlen pont, amelyen az ember valamit is cselekedni képes, az a jelen, mivel az múltunk következménye és jövőnk feltétele. Ebben a múltban ma már jogosan olvad egybe nemzeti katasztrófáink valamennyije, Mohitól Világosig és 1849. október 6-tól az 1956- os októberi szabadságharcig. Akikre emlékeznünk kell a nagy neveken kívül, azok mind hozzánk hasonló kisemberek voltak, de beletartoztak Isten akaratából abba a kis világba, amelyik a Duna —Tisza völgyében, a Kárpátok koszorúján belül élt. Folytatásai a hősöknek, bujdosóknak, és tőlünk csak abban különbözők, hogy korábban születtek ugyanebbe a világba. Elkötelezettségük a mienknél kisebb volt, mert rövidebb volt a múltjuk, de ők is kortársaik ellen harcoltak, mindennapi problémákkal küzdöttek és érezték, hogy a magyarság el fog pusztulni, ha valaki nem áll ki a világgal szemben és nem követeli számukra az emberi jogokat. Hogy mi a magyarság életének folytatásai vagyunk, azt jelenti, hogy nekünk is vallani kell mindazt, amit ez a képviselet jelent. Múltunk hőseiben nem volt gőg, nem hitték, hogy különbek, nem állították, hogy felsőbb lények. Azért harcoltak, hogy életüket saját belátásuk szerint fejezhessék be. Ezt “önrendelkezési jognak” nevezték, s úr és paraszt, szegény és gazdag kényszer nélkül állt ki e mellett. A magyarok között mindig voltak olyanok, akik számára többet jelentett a szabadság és a haza, mint a mindennapi kényelem és a mindennapi kenyér. Jó lenne, ha mi is utódai lennénk ezeknek, és rajtuk kívül a szabadságharcok szegény és gazdag, kis és nagy hőseinek, bujdosóinak és vértanúinak, akik képviselték ezt az eszmét. Ha nem is mondhatjuk magunkat a vértanúk vérségi leszármazottainak, gondoljuk meg, hogy a származás nemcsak testi, hanem szellemi és ezen a téren tovább vihetjük örökségünket. Hálát adva Istennek azokért, akik voltak, akik példát jelentenek, és tudatosan keresve, hogy hagyatékukat hogyan képviselhessük minél teljesebben. Ha így tekintünk vissza, más módon is tarthatunk önvizsgálatot. Mi itt egy idegen földrészen joggal állíthatjuk, hogy őseink szellemi gyermekei vagyunk, akik örökségüket különböző módon testesítik meg. Ok 1848-ban és 1956-ban életüket vetették latba, hitvallók voltak a maguk nemében. A hadvezéreket kivégezték, követőiket börtönök és testi kínzások után engedték vissza a polgári életbe. De tetteiket nem ítélhetjük kárnak vagy hiábavalónak. Lehet, hogy nincsen szemmel látható jelentősége, hogy egy magunkfajta kisember nemzeti szelleméről tesz bizonyságot munkájával, szavaival, cselekedeteivel, kivándorlásával és új élet kezdésével. De bizonyos, hogy nem jelentéktelen. A mi generációnk inkább ösztönösen hagyta el hazánkat — nem meggondolásból. Noé módjára bárkába zárkóztunk, hogy egy világégés után maradjon a nemzet testének magja. S ha nem követtük a vértanúk vonalát, de legalább folytattuk a bujdosó kurucok és a 49-es menekülők útját abban, hogy megmaradtunk olyan magyarnak, aki idegen elnyomás alatt élni nem tud. Menjünk egy lépéssel tovább. Az októberi vértanúk páros példája lassan jelképpé nemesedik. Ami életünkben emberi volt, ami egyéni történetünkhöz tartozott, az lassan lefoszlik rólunk. Már gyermekkorunkban is az “aradi 13” jelképezte a levert szabadságharcot. 1956 októberének fényében ez a megjelölés nem fontos. Ma októberi vértanúkról beszélünk, és e névben azokat foglaljuk, akik vesztett háborúk után, nemzeti felkelések leverésének következményeképpen szenvedtek és szenvednek ma is. A 48-asok a kuruc idők megtestesítői voltak, a nemzetiségi megszállás ellen harcolók 1918 után a 48-asokéi, a mostaniak pedig az övéik. Új meg új alakban jelennek meg a hősök és a rabok, mert egy nemzet életében nincsen kezdet és nincsen vég. Amikor valami véget ér, akkor valami elkezdődik, s amikor valami elkezdődött, valami véget ér, olyan ez, mint egy megállíthatatlanul folyó hatalmas áradat . . . így nemesül a történelem legendává. A halottak bennünk élnek, mi az ő életüket folytatjuk, ismételjük, igazoljuk. Nem más a legenda, mint egy nemzet emlékező tehetsége,