Erős Vár, 1979 (49. évfolyam, 1-6. szám)
1979-08-01 / 4. szám
ERŐS VÁR 3. oldal Ó, vajha ezer nyelvem volna! Az éjszaka kiterjesztette árnyékát a falu fölé. Messze környéken se lehetett világosságot látni, a világ mély sötétségbe burkolódzott. Az úton egy macska nyávogott és felugrott a pap-kert falára. Ott megállt és igyekezett áthatolni a sötétségen. Valahol halálos félelem cincogása hallatszott. Egy egérke elvesztette életét. Aztán újból ünnepélyes csend lett köröskörül. A lelkészlakban fellángolt a gyertya világa. A chemnitzi lelkipásztor, Mentzer János dr. ismét nem talált nyugalmat? A gyülekezet gondja nehezedett rá, talán hitükért aggódott? Odament könyvekkel megrakott íróasztalához és nehéz sóhajjal leült melléje, azután tollához nyúlt és írt. Prédikációra szolgáló gondolata jött, azt rögtön meg kellett ragadni. Mások is sorakoztak utána és mire észrevette magát, egy órácska máris tovatűnt az Örökkévalóságba. Egy órácska! Olyan rövid a jó cselekvésére és olyan hosszú a bűnben való járásra. Egy órácska volt, az Úr Istennek egy lehellete. Mentzer írt. “0, Jézus jöjj és töröld el lángomat! Énekeim csak a Te tüzedtől származzanak!” Már sok ének csörgedezett ki tollából a durva papírra. Nem tudta, nem is sejtette, hogy néhány óra múltán legjobb éneke jön létre a nyomorúságból és új hitbeli bizodalomból. Szorgalmasan írogatott. Új, magvas gondolatai támadtak, kényszerítették az alkotásra. Aztán elfáradtan hátra hányát lőtt és elaludt. Hirtelen rekedt kiáltozás süvöltözött körülötte. Felriadt. Úgy tetszett neki, mintha álmodnék. Szavai álltak előtte: “Hadd származzanak énekeim csak a Te tüzedtől!” Teljesen felébredt és majdnem megdermedt. Tűz körülötte és felette, tűz köröskörül! Háza égett! Nem igazodott el mindjárt. Hogy történt ez? Honnét eredt ez a tűzvész? Kirohant, befutott a szobába, hogy feleségét és gyermekeit megmentse, közben elfúló lélekzettel imádkozott: “Uram, hadd múljék el ez! Uram, légy kegyelmes nékünk!” A fékét vesztett elem mohón harapódzott tova. A megvert embereknek szinte tehetetlenül kellett ott állniuk és nézniük, hogyan lett a lelkészlak a lángok martalékává. Össze vissza futkostak, zavarodottan ordítozva, bőr vödröket hoztak és habzó vizet öntöztek a lángokba. Mindenek előtt az Isten Házát igyekeztek védeni, mert meglátták, hogy a papiak menthetetlen. A tűz hatalma uralkodott valamennyiükön. Mentzer közöttük volt és megkísérelte őket nyugalomra inteni, de azok egyáltalán nem akartak hallgatni szavaira. Fontosabbnak látszott előttük, hogy úrrá legyenek a tűzön. Az imádkozás jöhet aztán is, arra most nem volt idő! Az állatokat kihajtották az istállóból. Igen szorgoskodtak, felettébb kitartónak és bátornak mutatkoztak. Nemsokára meg kellett látniuk, hogy munkájuk hiábavaló volt. A szikrák tovább szóródtak a szélben, égettek és perzseltek, mintha az egész falut, szép, drága otthonukat meg akarták volna semmisíteni. Úristen, miért van mindez? Most jött a csüggedés és megigézte őket. Bizonytalanul és tanakodva álltak. Senki sem akadt, aki igazában tudta volna, hogyan helyezze a falut biztonságba. “Tűz!" sivítottak. “Tűz!” aztán új reménytől lelkesítve felugrottak, továbbra is mentők és segítők akartak lenni. Az Úr kegyelmesen segített, a munka sikerült. A tüzet elfojtották. Még éjszaka volt. Ijesztő romok tettek bizonyságot a gyorsan jött veszedelemről. Jajveszékelő emberek állták körül a hamuhalmazt, apró drágaságok után kotorásztak a szemétben. Majd hirtelen a lelkipásztor után kiáltottak. “A lelkész? Az előbb még itt állt\ el is vettem tőle a bőr vödröt! A kertben kell lennie, keressétek csak!” Súlyos füst és gőz felhő terjengett, a szem alig tudott keresztülhatolni rajta. Izzó és szenesedé gerendák hevertek köröskörül. Kiáltoztak, de nem kaptak választ “Az Istenért, csak nem veszett a tűzbe?” “Nem, itt állt, életben van." Más hang vegyült a kiabálók közé: “Én, én láttam. Ott kuporog lenn a törmelék között — és — ír!" Az nem lehet igaz! Talán megőrült a szerencsétlenség miatt? Odarohantak, nem ügyeltek a körülöttük levő parázsra, beomlott falakon vágtattak keresztül és majdnem megdermedtek. Valóban, a lelkész ott ült az elpusztult, megsemmisült értékek között és írt. Óvatosan közeledtek feléje. Aggodalmasan néztek rá. Hátha jól sejtették és őrjöngés fogta el? Nem is volna csoda! Máris észrevette őket. Felállt és szembejött velük. Nemes arcán mosolygás honolt. Valóban, mosolygott! Félénken és aggodalmasan viszszahúzódtak. Sajnálkozás vett birodalmat rajtuk. “Engem kerestek? Nos, hálaéneket írtam az Úrnak. Hálaéneket, mert kegyelmesen megkímélte feleségemet, gyermekeimet és engem!” Kérdőn és bólogatva néztek egymásra. Tehát mégis megőrült? “Halljátok csak! Álljatok ide mellém!" Nem tudták, vájjon megtegyék-e, a kíváncsiság azonban erősebbnek bizonyult a félelemnél. Megálltak mellette. Olvasta, amit éppen papírra vetett a nagy nyomorúság láttára'. “Ó, vajha ezer nyelvem volna! S angyalokéval érne föl, Mindegyik versenyezve szólna Teljes szívemnek mélyiből Dicséretedre, Istenem, Ki annyi jót mívelsz velem!” Felfigyeltek. Ez világosan és egyértelműen hangzott, hivő lélekből fakadó szavak voltak. Tovább olvasott és azok egyre közelebb tódultak hozzá. Egyszerre csak meglökték egymást és csodálkozva tekintettek arra az emberre, aki ezt készítette, e nagy fájdalom ellenére. Akkor volt, amikor ezeket a szavakat olvasta: “óh, hát hogyne dicsérne szívem, Hogyne áldana Tégedet! Ha e világot elveszítem, Ügyis nyertes leszek Veled! Ha jön majd értem a halál, Hitem még akkor is megáll!" Megragadta őket és elteltek tisztelettel teljes csodálkozással. Ez a lelkipásztor igazán méltó volt, hogy minden időben ragaszkodjanak hozzá. Ilyen keresztyén! Hát lehetséges volt dicsérő éneket mondani ilyen nyomorúságban? A szenvedés elmúlt, az ének megmaradt. 275 év előtt írta (1704-ben). Ma is énekeljük a kegyes, erőshitű Mentzer János énekét. Zarándi Attila T I
