Erős Vár, 1978 (48. évfolyam, 1-6. szám)
1978-04-01 / 2. szám
2. oldal EROS VAR nál), a későbbiek már az ő szavuk nyomán elindulva jutottak el a bizonyosságra. Harminc, negyven év távlatából nehéz vitatkozni egy szemtanúval, aki maga is átélte az eseményeket, de kétezerében sem azzal, aki valamilyen formában átélte a szemtanú után járva ugyanazt. ABBAN IS EGYEK A TANÚK, hogy visszhangzik bennük a Feltámadott kijelentése: halott voltam és íme élek. A találkozásban, a látásban életre szóló esemény történt: a halált hozó kocsi fékjei megcsikordultak. Aminek a törvényszerűségek következtében, az ok és okozat egymásutánjában meg kellett volna történnie, az elmaradt. Helyette új lehetőségek nyíltak meg. Ráijedtek, hogy maguk, de mások bűne miatt is (a bűn szövevényét nehéz kibogozni, hiszen magunk is benne vagyunk) milyen végveszélybe jutottak, s mennyire nem természetes, hogy valaki barátságosan mutatja nekik az utat: menj tovább, élj célszerűen, okosan, boldogan. AZ IS ÉRTHETŐ, hogy mindazok, akik tapasztalatuk alapján vallják, hogy él az Úr, és neki köszönik egy új utat talált élet lehetőségeit, ez új élet forrásának közelében kívánnak maradni. Lehet, hogy sokan (inkább a mai tanúk közül) néha sokáig távolmaradnak a helytől és alkalomtól, amely számunkra a találkozás melegét szítja fel és tovább lendíti a megkezdett úton. Talán csak a Nagypéntek fekete oltára emlékezteti őket újra menekülésük árára, vagy a konfirmáció virágos dísze készteti őket a hűség elkötelező szavainak újra elsuttogására. Tán karácsony ajándékozó békessége indítja őket megköszönni a megköszönhetetlen ajándékot. De itt a forrásnál újra átélik és hálálják a bizonyosságot, amit egyszer a bűnbocsánat evangéliumában, az igehirdetés feszültséget teremtő és döntésre késztető, vagy éppen feszültséget feloldó igazában, betegség, gyász óráján a test feltámadásának gyógyító reménységében nyertek. AZ SEM KÉTSÉGES, hogy akik ízleltek az élet forrásából, kitágult szemmel csodálják az élet győzelmének befoghatatlan határát. Azt, hogy egy magvetés zsengéje mennyi megszámlálhatatlan új élet alapja és példája lett, hogy sok bűnös Ádámarcon új Krisztus-arc vonásai rajzolódhatnak ki: az irgalom, béke és szeretet vonásai. Csodálják az isteni szeretet nagyságát, amely nemcsak földi létünk sok kisebb s nagyobb dolgában rendezkedik segítőleg, de látomást ad a Krisztusban “elaludtak” testben felébredéséről örök életre. S az élet győzelmének e kitáguló határtalansága bizonyítja is, hogy hitük nem hiábavaló. A veszélyt nem kell, hogy katasztrófa kövesse. Isten azt akarja, hogy a fékek megcsikorduljanak. Hogy fegyver van, nem törvényszerű, hogy háború legyen; hogy vannak milliók őrzésére szánt páncélszekrények, nem kell éhező tömegeknek lennie. A HIT VALLJA, hogy a kísértésből van kimenekedés, a bűnből feloldozás, a halálból feltámadás, mert aki halott volt: íme, él örökkön-örökké. Nála vannak a halálnak és a pokolnak kulcsai Qel. 1:18). Hatalma van, hogy a magunk és mások életét fenyegető veszélyek kocsiját megállítva szeretettel mutasson utat tovább az életre, tovább az örökéletre. ÜJ AZ ÉNEK 1. Istenfélők, Krisztushívő lelkek, Oj az ének, mit ti énekeltek, Új minden órán — Irgalmát az Úrnak meggondolván. 2. Puszta ésszel mind, mi elmúlt, régi. Annak új csak, ki szívével érti, Kit eltölt hála, Hogy Urának gondja volt reája. 3. Új dalt fakassz ajkunkon, Szentlélek! Forró szívből szökelljen az ének, Föl magas égig, Hol a megváltottak Öt dicsérik. 4. S méltán, mert Ö, a hibátlan Bárány Győzelmet vett önnön vére árán Halálon, poklon, Hogy az üdv forrása fölbuzogjon. 5. Éneklek én a gyülekezetben Örök ámulattal, meglepetten. Új minden órám, Melyben, méltatlanra, Ö hajol rám! SCHOLZ LÁSZLÓ i ?$&!SSSSS3S$SK!aSXX$$X%SXX3S3SXSQ A feltámadott, élő és uralkodó Úr Jézus Krisztus nevében kívánunk ÁLDOTT, BÉKESSÉGES HÚSVÉTOT az Erős Vár minden Olvasójának! JÚDÁS A KERESZT ALATT Mester! A lelkem mardossa a kétség, Szívemben szörnyű önvád hasong . . . Izzó, parázsló szégyenpír az arcom . . . Mester! Én vagyok, ki eladtalak! A harminc ezüst cseng még a fülemben S a Sátán halotti torra siet. Áruló vagyok! Oh, szörnyű a vétkem', A Gyehennára dobtam telkemet! Mester! A bánat keserű patakja Szememből égetően reám szakad . . . Egy mardosó kéz szorítja a torkom . . . Szívem eláll ... A hangom elakad A félrevert harang kongása nem ver Síróbb, sikoltóbb segítség szavát, Mint bennem most a lelkiismeret, hogy Elárultam az Isten szent Fiát! Mester! A bűnnek fekete pecsétje A homlokomon ott ég tüzesen, És átkos méreg lett a vér eremben', Óh! Nem segíthet rajtam senki sem, Mert szörnyű vétkem felcsap az egekre S tüzében égek izzón, mint salak, Harminc ezüstért önmagam eladtam, Mikor orozva elárultalak! Mester! Én soha, soha nem felejtem, Lándzsásan Érted hogy ment a menet . . . Ott fenn az égen csillagok ragyogtak És itt lenn békés szellő lebegett. A hold ezüstös sugárral bevonta A Gecsemáné lankás oldalát S ott láttam én -—jaj — összekulcsolt kézzel Imádkozón az Isten szent Fiát! Mester! Óh, akkor magamba döbbentem! Feltört szívemben: Uram! Rejtsd magad! De vitt a bűnöm, Sátán fia voltam, Már késő minden! Elárultalak! Óh! jéggé fagyott eremben a vér is: Bánatos szemed felém ragyogott, És én, a bűnös, áruló ajakkal Csókkal illettem fehér homlokod! Mester! Ha tudnád, az a csók hogy éget! Nézd a keresztről, lásd meg, mi vagyok. Csak most tudom, mily rettentő a vétkem, Úgy megbűnhődtem én, élő halott! Hörgő szavammal könyörögve kérlek: Csak egyszer vess még rám tekintetet, Csak egyszer nézz le megbocsátó szemmel A tanítványra, aki vétkezett! Mester! A bűnös, az áruló fúdás Mea culpázón keresztfád alatt, Sírva, zokogva, összemart kezekkel Csengve várja egyetlen szavad! Engedj fel engem! Szállj le a keresztről, Hadd vezekeljem szörnyű vétkemet! . . . ... S a Mester ránéz . . . Feje lehanyatlik Végső sóhajjal: “Elvégeztetett.1" Palotay Gyula
