Erős Vár, 1978 (48. évfolyam, 1-6. szám)
1978-04-01 / 2. szám
ERŐS VÁR 3. oldal MARÓTHY JENŐ: VAN POZSONYBAN CiH EGY SlR — Egy régi március emlékére — ' m Pozsonyi... Szépséges Pozsonyi... Mondd, hová tűntél? Hol ősi váromladékod, büszke koronázó templomod tornya hegyén a magyar koronával. — Hej! — De savanyú arccal is néztünk valaha téged, mikor Szöllős felől előkanyarodott velünk a vonat és először a te pompás építményeid jelentették nekünk: messze földről érkező diákoknak, hogy vége a nagyvakációnak. Hogy megszidtunk, hogy megpacskoltunk érte, Pozsony! A váradat elneveztük felfordított bográcsnak, mely négy kormos lábát az ég felé tartja. Pompás, ódon, zegzúgos utcáidat a várdomb meredek lejtőjén, füstös cigánypartnak. És még a pályaudvar üvegezett perronja alatt hajlongó cigánybandának se tudtuk megbocsátani, hogy Pozsonyt jelenti, pedig az ugyan, épp úgy a Rákóczi indulót húzta, mint a mi bandáink az Ipoly mellett. De mikor aztán befordult velünk a Palugyai-pince hordói előtt a villamos és kitárta előttünk két napfényes zárját a Stefánia-út, akkor lassan elcsitult bennünk a honvágy. Az alkonyi sugárzásban sétálgató pozsonyiak a boldog földi életnek valami megfoghatatlanúl édes zenéjét lopták az érkező diák szívébe. Oh, hát hiszen itt is örülnek az emberek... A város előtt felbukkanó Petrevikker lányok repkedő babos szoknyái szívdobogva suttogták: “Itt is megterem a szerelem.” A Vendl cukrászdából kiáradó langyos tepsiillat pedig ugyanakkor polgári tisztességgel tette hozzá: “És itt is sütnek mákos patkókat.” Diákok voltunk, fiatalok voltunk... Hogyne éreztük volna otthon magunkat egy olyan városban, ahol korzó is volt, babos szoknya is volt, a mákospatkóból pedig olyant sütöttek, hogy Pozsony nélkül azt a gasztronómiai műremeket máig sem ismernék talán az emberek. Az igaz, hogy Pozsonyról is kevesebbet beszélnének a patkója nélkül, bárhol széles e világon. Szép idők voltak. Széppé válik tőlük minden az emlékezet tükörképében. Az internátus egészséges főttmarhahúsa, a léghűtéses kályhák, melyek mellett egész diák-generációk teregették ki esténként a jövő aranyszövésű lepleit, a reggeli néma küzdelmek a gondviseléssel, hogy jaj csak ma ne feleljek, a szombat délutáni séták a közeledő vasárnap jótékony erkölcsi fedezete mellett, a vasárnapi sertéskaraj, a melléje tálalt ecetes krumplisalátával, a Városi Színház, mely először festette ki varázsecsetjével az ifjúkor első álmának ködalakjait és az első majális, mely lehozta a földre mind azt a szépséget, amit a reszkető tizenöt esztendős képzelet csak az égboltozat narancsvirágszínű kulisszái között álmodott. Álmodott... —... Pozsony... Hol vagy már Pozsony. .. 1920 fukarabb esztendő volt Pozsonyban, mint a többi. A többi mégis csak hozott mindig valamit. Jót, rosszat, kéményseprőt, vagy úton szaladó nyulat. De az 1920-as azt is elvitte, amit talált. Elvitte a pozsonyiaktól a reménységet. Akkorára már minden cégtábla megfordult egyszer a helyében. A keresztnevek kerültek előre, a vezetéknevek hátra s még jó, ha a vezetéknevet is ki nem forgatták a tulajdonosaik eredeti hangzásából, mert arról már letett mindenki, hogy jöhet egy szél Magyarország felől, amelyik majd visszaforgatja őket. Csúnya köd ereszkedett a városra. A villamosok csengője árván, elveszetten csengett s az emberek szíve elnyomva, fuldokolva dobogott. A csengőnek felelt még talán valahonnan egy másik csengő, de a szív csak a saját fájdalmában találhatta meg a feleletet. Március felé aztán kisütött a nap, amit eddig a köd eltakart a város elől, azt most megvilágíthatta egész kegyetlenségével: — egyedül vagy Pozsony, támaszkodj csak saját magadra... Pozsony pedig, ha magára hagyták, s valahová támaszkodnia kellett: szeretett a “stanglijaira” támaszkodni. A “stangli” jelenti t.i. Pozsonyban azt a koszorús rudat, amit cégérnek dugnak ki ősszel a padlás szelelőjén a szőllős gazdák, közhírré téve, hogy megkezdték saját termésű boraik kimérését. A “stangliról” aztán stanglinak nevezik azt a fenyőfa asztalokkal és padokkal berendezett ivót is, és aki ott többet hörpint fel a kelleténél, arról az egész Magas-út elmondja másnap, hogy Katacsek úr tegnap elfelejtett parancsolni a gégéjének a stangliban. De a stangli nemcsak olyan közönséges szórakozóhely, hanem a Forum Románum egyenes leszármazottja is, Pozsonyban. Itt alakul ki az egészséges pozsonyi közvélemény. S bizony jól teszi, hogy nem bízza magát a kávéházak pancsolt boraira, hanem egyenesen az anyaföld őserejű üzenetét szívja fel magába, hogy tanuljon belőle valami magyarabb mámort is az alkohol dühénél. Március felé tehát egyszerre megélénkült a Magas-úti diákstangli környéke. Hogy melyik az a diákstangli, nem mondom meg én azt. Nem árulja azt el Pozsonyban senki. Még azok a tanárok sem, akik egyenesen innen kerültek át a tanárok stanglijába. Becsület kérdése az ilyesmi. És mire való is volna az árúlkodás, mikor Pozsonyban úgyis tudja mindenki, hogy hol van. Tudja, de tagadja: és ebben van Pozsony egyik lelki nagysága. Bent az ivóban ott állt a bor a szűknyakú üvegekben, de nem nyúlt hozzá senki. A diákok egymáshoz hajolva beszélgettek. Két hét múlva március 15. — súgta egy zömök termetű legény, akiről húsz lépésről le lehetett olvasni, hogy maturandus, a Kisalföldről való, hogy kálomista és hogy bukásra áll németből. Március 15. — élénkült meg az asztal. Mit? — kérdezte, ellágyult hangon a stangli tulajdonosa, az öreg Patzenhausler. Március 15? Félrevonult a pince lejáratához és sokáig dörmögött magában, az ő érthetetlen nyelvén, melyet azonban mégis megért mindenki, bár különkülön talán a saját gyerekei se tudták volna egyik-másik kifejezéséről kisütni, hogy mit jelent. — Persze: Március 15... Amíg itt volt nekünk: Er war Luft. Játékszer télen gyerekeknek... Talpra ma-
