Erős Vár, 1978 (48. évfolyam, 1-6. szám)
1978-12-01 / 6. szám
ERŐS VÁR 5. oldal LAGERLÖF ZELMA: A SZENT ÉJSZAKA Karácsonykor történt. Mindnyájan templomba mentek, kivéve a nagymamát és engem. Úgy emlékezem, hogy csak ketten maradtunk az egész házban. Nem mehettünk el, mert egyikünk túl fiatal volt hozzá, a másik meg túl öreg. Szomorú voltam, hogy nem hallhattam a karácsonyi énekeket és nem láthattam a karácsonyi gyertyalángokat. Amint ott ültünk nagy magányunkban, nagymama egyszerre csak mesélni kezdett: — Volt egyszer egy ember, aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kérjen valahonnan. Házról-házról járt és zörgetett. — “Segítsetek rajtam, jó emberek! — mondta. — Feleségemnek most született meg a kisfia, és tüzet kell gyújtanom, hogy megmelegedhessenek. ” De már késő éjszaka volt, mélyen aludt mindenki, és így senki sem felelt neki. Ment, ment az ember tovább, míg egyszer csak tűzfényt pillantott meg a nagy messzeségben. Ment, ment feléje, és látta, hogy a tűz kint, a szabadban ég. Fehérlő juhok hevertek és aludtak a tűz körül, és egy öreg pásztor őrködött fölöttük. Amikor a tüzet kereső ember közel ért a juhokhoz, látta, hogy három nagy kutya alszik a pásztor lábánál. Jövetelére mind a három felébredt és feltátotta a száját, mintha ugatni akarna. Egy hangot sem lehetett azonban hallani. Az ember látta, amint felborzolódik a szőrük, és látta, hogyan rontanak feléje. Éles fogaik szikrázó fehéren fénylettek a tűz világánál. Érezte, hogy egyik a lábába kap, a másik a kezébe, a harmadik meg már a torkán csüng. De hiába akartak harapni, az állkapcsuk és a fogaik nem engedelmeskedtek nekik, és az embernek a legkisebb bántódása sem történt. Erre tovább akart menni, hogy hozzájusson ahhoz, amit keresett. A juhok azonban olyan sűrűn feküdtek egymás hátán, hogy nem tudott előbbre jutni. Nem tehetett mást, mint hogy az állatok hátára lépett és így ment tovább a tűz felé. És egyetlenegy juh sem riadt fel, vagy csak mozdult is meg. — Idáig zavartalanul mesélt a nagymama, de most már nem bírtam ki, hogy félbe ne szakítsam. — “Miért nem mozdultak meg, nagymama” - kérdeztem. — “Hamarosan meg fogod tudni” — mondta a nagymama és folytatta a történetet. — Mikor a tűz közelébe ért, a pásztor felnézett. Öreg, morcos ember volt, rideg és kemény mindenkivel szemben. Amint jönni látta az idegent, felkapta hosszú, vasvégű botját, amelyet a nyáj őrzése közben a kezében szokott tartani, és feléje dobta. A bot süvöltve zúgott, neki egyenesen a mellének, de mikor odaért hirtelen félrekanyarodott, és mellette röpült tovább, bele a messze mezőbe. — Ennél a mondatnál megint csak nem állhattam meg, hogy félbe ne szakítsam. — “Nagymama, miért nem akart a bot nekimenni az embernek?” Nagymama azonban nem zavartatta magát, hanem mondta tovább a történetet. — Most aztán már odaért az ember a pásztorhoz és megszólította: “Kedves barátom, segíts rajtam, adj egy kevés tüzet! Feleségemnek most született meg a kisfia, tüzet kell gyújtanom, hogy megmelegedhessenek. ” A pásztor legszívesebben nem-et mondott volna, de mikor arra gondolt, hogy a kutyák nem tudtak kárt tenni benne, a juhok nem futottak el tőle, és a bot nem akart nekimenni, elszorult benne valami, és nem merte megtagadni az idegen kívánságát. “ Végy, amennyi kell”, mondta az embernek. A tűz azonban már majdnem kiégett. Nem volt már egy darabka fa vagy gallyacska sem sehol, hanem csak egy halom izzó parázs. És az idegennek nem volt se lapátja, se edénye, amiben a parazsat elvihette volna. Mikor a pásztor rájött erre, újra mondta: “Végy, amennyit akarsz" — és magában örült, hogy egy szem parazsat sem tud elvinni. De a férfi lehajolt, két csupasz tenyerét telemarkolta izzó parázzsal, és a köpenye szárnyába öntötte. És a parázs nem égette meg a kezét, nem perzselte meg a köpenyét, hanem úgy vitte el, mintha diót vagy almát vitt volna. Erre aztán harmadszor is félbeszakítottam mesélő nagymamámat. — “De nagymama, miért nem akarta perzselni a parázs az embert?”- Mindjárt meghallod — mondta a nagymama, és már folytatta is tovább. — Amikor a pásztor, ez a
