Erős Vár, 1978 (48. évfolyam, 1-6. szám)
1978-12-01 / 6. szám
ERŐS VÁR 3. oldal És erre olyan szívbemarkoló magyarázat következett az édesapákról, azoknak gondjairól, Isten előtt vállalt kötelezettségeikről, nemkülönben nádpálcáikról, melyek, ha el is tévednek néha, még mindig édesebbek, mint az idegenben kapott mézeskalács —, hogy Domonyi Pista csak letörölte a könnyeit s szinte kedve támadt hazamenni az édesapjáhoZj hogy verje el mégegyszer. És úgy van az, hogy aki előtt megnyílt Domonyi Pista szíve, megnyílt az előtt a többi Pistáé, Andrásé, Jancsié és Péteré is. Az apróságok sorba jöttek a panaszaikkal, hogy hm, bizony az ő apjukkal is baj van. Mert az egyiké sehogyse akar rászokni a vízre, a másiké a világért se akar leszokni a borról. Az egyik káromkodik, mint a jégeső, a másik pedig hallgat, de inkább káromkodna, mert ilyenkor nem szól két hétig egy szót sem ... És, hát mi tagadás, az anyákkal is baj volt. Azokról többnyire az derült ki, hogy veszekedősek, tele van a pitvar a zsörtölődésükkel. Hogy sokat nézegetik magukat a tükörben. Hogy eldugják a lekvárt a gyerekeik elől s más efféle emberi gyengeségek, amiket a gyerek előtt szokás a legkevésbé takargatni, bizonyára azért, mert senki a világon nem tudja úgy megfigyelni, mint éppen a gyermek. A daróci postamester utoljára minden nevezetes titkot tudott a faluban. Hogy mikor vág a kis bíró szűzdohányt, az épp olyan ismeretes dolog volt előtte, mint hogy vasárnap délelőtt a pap szérűjéről fog szalmát lopni az öreg Tohonya. Ennyi bűn között valóban nem volt kis dolog eligazodni. És a gyerekek nem érték be ennyivel. Ok azt is elvárták tőle, hogy miután megismerte a daróci bűnösöket, mindjárt oldozza is fel őket a bűneik alól. Kinek a kötelessége is lehetne az a faluban, ha nem a postamesteré. Hanem ez már átkozottul nehéz kötelesség volt. Holmi tolvajok, svihákok és egyéb huncutok lelkivilágába beleélni magát s megmagyarázni, hogy miért lop valaki, mikor tiltja a tízparancsolat, miért vág szűzdohányt a kisbíró, mikor tiltja az állam s miért törte be egy borosüveggel a tulajdon testvérbátyja fejét Kapor Máté, mikor azt meg tiltja mind a kettő . . . Eh, az ilyen magyarázatok helyett legszívesebben káromkodott volna. De mikor a gyerekek szemébe nézett, ezekbe a csillogó, várakozó ablakocskákba, melyek a tulajdon szüleik leikébe akarnak most bepillantani, akkor egyszerre lenyelte a bosszúságát s olyan végtelen szeretettel és megértéssel beszélt a kicsinyeknek az emberi gyengeségekről s az “eredendő bűnről”, hogy utoljára maga- is megkönnyezte. Okos dolog volt ez, mert most már a gyerekek magát a Gondviselést is bevádolták előtte. Hogy így, hogy úgy, hogy azon is sok a magyarázni való. Éppen karácsony felé járt az idő, mindjárt belekaptak hát karácsony ünnepébe s felhányt orgatt dk, hogy bizony Krisztus Urunk se osztja egyformán, amit oszt. — Csend! — intett feléjük megbotránkozva a postamester. Erről ne beszéljetek. El is hallgattak azok egy időre, de azután élőiről kezdték, hogy de bizony, mégis csak jó volna arról is beszélni, mert Galambos Bandi hintalovat is kapott tavaly, meg képeskönyvet is. Táborszky Misa és a legtöbben a faluban pedig se ezt, se azt. — Hát nem tudjátok? — mondotta kissé zavarodottan a postamester —, hogy a házak, a kertek és a csizmák se egyformák. Ez már a földön így van. Tudták ezt a gyerekek jól. Nem is csodálkoztak rajta. Igen, a földön csakugyan így van. De karácsonykor — Karácsonykor Jézus Krisztus az égből jön! A csöpp Becske Jani kiáltotta ezt apró kis fecskeszájával. S ő ijedt meg először a visszhangjától. Mert a többiek is nagyon megijedtek. Csakugyan. Milyen ijesztően hangzott ez, hogy valaki az égből jön s onnan se hoz egyebet, mint amit a földön lát az ember. A gyerekek egymásra néztek, azután a postamesterre néztek. Most még jobban megijedtek. A postamester arcán ugyanaz az ijedelem tükröződött, mint az övékén. Reszkető kézzel tolta őket az ajtó felé: — Menjetek . . . Most menjetek haza. Ezen még magamnak is gondolkoznom kell . . . És gondolkozott . . . Napokig gondolkozott . . . Hosszúszárú csibukjában percenként kialudt a tűz a nagy gondolkozástól. . . Percenként gyújtogatta újra-, hátha egyszer fellobban valamelyik gyufától annak a gondolatnak a fénye is, amelyikkel meg lehet menteni a daróci kis parasztgyerekek makulátlan hitét. A gyerekek pedig csak egyre jártak a nyakára. — Bácsi! Még gondolkodik? — Még gondolkozom. — Még gondolkodik! — súgták tovább egymásnak a gyerekek s várták a következő reggelt. Egyszer aztán azt mondta a postamester-. Már nem gondolkodom. Már tudom, hogy miképpen történhetett a dolog. Olyan csend lett az ajtó előtt, mint Majdánéknál galuska-napkor. — A postai szállításban volt a hiba! — mondotta halk beismerő hangon a postamester. — A postai szállításban? — ámultak el a gyerekek, s szemrehányó arccal néztek a postamesterre. — Látod, látod — mondta fájdalmasan a szemük. — Ilyen ez a ti postai szállítástok . . . Mennyi szenvedést okozott ez nekünk már esztendők óta. — Többet nem fog megtörténni — mentegetődzött a postamester. De Vasmegyében is van egy Daróc s a posta tévedésből odaküldte a ti porciótokat is. ígérem azonban, hogy utoljára történt. Elmentek a gyerekek s eljött a karácsony. Kigyulladtak itt is, ott is a karácsonyfák. Hullottak, mint az égből szálló hópihék, az ajándékok . . . Ahova hullottak. Mert máshol fekete maradt továbbra is a föld. Jöttek kettesével, hármasával a kis parasztgyerekek. — Bácsi! Mi még mindig nem kaptunk semmit!
