Erős Vár, 1978 (48. évfolyam, 1-6. szám)
1978-12-01 / 6. szám
2. oldal ERŐS VAR Vajon szüksége volt-e Krisztus Urunknak arra, hogy neki Nógráddarócon postamestere legyen? Bizony nem olyan egyszerű dolog erre a kérdésre megfelelni. Nagy kérdés ez s odafönt őrzik rá a feleletet. Ilyenkor, karácsony havában azonban közelebb jön az ég a földhöz. Ráhajol, ráborul, véghetetlen mélységű szemével rámosolyodik. A keblére öleli, mint szepegő gyermekét az édesanya. Megeteti, megitatja, megsimogatja. És megmutatja magát neki. — Látod, én vagyok az édesanyád! És ilyenkor mindnyájan úgy érezzük, hogy csakugyan ő az édesanyánk ... Tőle születtünk, belőle valók vagyunk, az ő csókja fáj az ajkunkon. Talán, talán — egyformák is vagyunk. Az ég maga is: föld. A föld maga is: ég. * * * Volt Nógrádban a kilencvenes években egy postamester. Ez a postamester körülbelül teljesen olyan ember volt, mint aminők akkoriban a postamesterek szoktak lenni. Nem volt azon kívülről semmi különös látnivaló. Először is százhat kilót nyomott. Ez abban az időben általános követelmény volt minden közfunkciónáriusnálMagyarországon. Akkor még horpadt hassal és pipaszár lábakkal nem lehetett tekintélyt tartani. De bizony még az ország tekintélyét is aláásták volna az olyan hivatalnokok, akiknek külső állapotáról azt lehetett volna leolvasni, hogy sárgakását vacsoráznak. Azután: állandó mosoly volt az arcán. — Hát ez bizony akkortájt még a pocaknál is általánosabb divat volt nálunk. Mosolygott akkor még Nógrádban mindenki. No hiszen, próbált is volna csak nem mosolyogni. Micsoda felzúdulás lett volna abból mindenfelé. — Nézd csak! Mi leli ezt, hogy ilyen savanyú arcokat vagdos! Ez, úgy látszik, nincs megelégedve a mi társaságunkkal! Vagy talán valami titkos bűn terheli a lelkét! Óvakodjatok ettől az embertől, mert ez előbb-utóbb börtönbe fog jutni. Ilyen világ volt akkoriban. De kár, hogy nem tartott vagy százesztendővel tovább! Ezekután már egészen természetes, hogy a daróci postamester állandóan fehér mellényt hordott. Hát ugyan mi egyebet hordhatott légyen? Nem volt akkor valamire való férfi, aki mellényviselet dolgában nem a molnár-fecskét utánozta volna. De jól megmondta Darócon az öreg bibliás Spányik, hogy az embernek nemcsak külseje van, hanem belseje is. S amilyen könnyű a külsőt felöltöztetni, olyan nehéz a belsőt levetkőztetni. Csakhogy ennél a postamesternél a belső még egyszerűbb volt, mint a külső. Nem akadt azon semmi levetkőztetni való. Ha csak nem a lélek puszta bőre, amit még a szentek is meghagytak magukon, intő példát szolgáltatván a mindenkori postamestereknek. Valami feltűnő dolog mégis csak volt a daróci postamester lelkén. Valami virágféle. Mint egy fehér gyöngyvirágcsokor a tavaszi fű egyszerű takaróján. Nagyon szerette a gyerekeket . . . Hiszen szerette a felnőtteket is. De a gyerekeket jobban. Sokkal jobban. Azoknak a kedvéért mindent megtett volna. És a gyerekek is nagyon szerették a postamestert. Ez a szeretet egészen más volt, mint amit rendesen annak nevezünk. Egyszerűbb, igénytelenebb, természetesebb. És a gyerekek részéről valami határtalan bizalommal társult. Amikor a kis Becske Janinak tövis ment a lábába, bicegve sántikált fel a postára, az ajtófélfának támaszkodott s szuszogva, nyöszörögve tartotta oda a talpát a postamester elé. — Fáj. Tövis ment bele. — Nono — mondotta a postamester —, mutasd csak fiam! Megnézte a ráncos kis gatyaszárból kikandikáló talpat, mely olyan volt, mint egy megszeppent pipiske. Kihúzta belőle a tövist. Ráfújt a piros kis foltra, flastromot ragasztott rá. Azután egy darab medvecukrot dugott a gyerek szájába s megvolt a kúra. A falusi gyerekek úgy megszokták, hogy az ilyesmivel a postára szokás menni, hogy már nem is az anyjuknak mutatták meg először, ha megfájdult valami, hanem a postamesternek. Odavitték a lyukas fogaikat, a lehorzsolt térdüket, a fájós fülüket s volt ott mumsz, torokgyulladás, bőrbefúródott kullancs és kutyaharapás is, mint valami egészségügyi intézetben. A postamester pedig osztotta a jótanácsot és a medvecukrot. Mit is tehetett volna egyebet! Hiszen volt abban valami megható, hogy ezek a kis törpincsek mind hozzá vitték megmutatni a sebeiket. És nemcsak a testi sebeiket, hanem a lelkieket is. — Megvert az apám! — bömbölte kétségbeesetten Domonyi Pista és olyan sűrűn hullott a könny arcára tapasztott tenyerébe, hogy a tenyere tiszta lett, az arca piszkos, pedig mikor elkezdte a sírást, akkor éppen fordítva volt. — Ej, hát mit csináltál fiam, hogy úgy rád járt a rúd? — Semmit! Ártatlanul vert meg! Haragjában! Daróc postamester tűnődve ingatta fejét. — Ej, ez a Dezső! — gondolta magában s közben meleg mozdulattal siklott végig a keze a szepegő gyerek fején. — Ne sírj, fiam, ne sírj! — Hiszen ha még ártatlanul is vert meg, hát olyan nagy baj az? Most legalább tudod, hogy nem szolgáltál rá a verésre. Ha pedig rászolgáltál volna, akkor még csak nem is vakarhatnád a helyét. És ki volt az, aki megvert? Valami idegen talán? Dehogy. Az édesapád!... Az édesapád? — kérdezte csodálkozva. — Hát tudod te, ki az édesapa? . . .
