Erős Vár, 1978 (48. évfolyam, 1-6. szám)
1978-10-01 / 5. szám
ERŐS VÁR 3. oldal MARÓTHY JENŐ: ISTENTISZTELET Zöld bársonyba takart dombon áll a lukovkai templom. Százados kőfal veszi körül, melyet csak két helyen nyitott meg a halandó ember keze. Egyfelől a parókia udvarától, ahonnan három esővájt lépcsőfok kapaszkodik fel a templomudvarra — másrészt pedig le a falu felé. így aztán be is jöhet, ki is mehet rajta Isten igéje az írás parancsolata szerint. Be a pappal a parókiáról, ki a tótokkal a széles világra — s ha ott mégse ereszt gyökeret, ezért az egyért már bizonyára nem a lukovkaiakat terheli a felelősség. De ha még őket terhelné is, réges-régen sárrá vált már az az agyvelő, melyet kérdőre lehetne vonni a lukovkai templomudvar mai beosztásáért. Hátul a sekrestye mögött, a mélán hallgató hársak árnyékában, két családi kripta bemohosodott záróköve vívja utolsó küzdelmét a ránehezedő földtömeggel. Az egyik alatt Simonffy urak porladoznak, a másik pedig a lami és keszihóci Datsók álmára vigyáz. Édes lehet ez az álom, mert nem közönséges földi érdemek vetették meg derékalját. Datsó Sándor sírfelirata legalább ezt mondja: HIC IACET S. D. ALEXANDER DATSÓ DE LAM ET KESZIHÓCZ RELIGIONIS ZELO PROXIMI ÁMORÉ PACIS STUDIO HOSPITALITATIS PIETATE VIRTUTIBUS RARIS CLARUS ANNOS NATUS LI OBIIT IX. FEBR. MDCCXIX. Már ha a többi Datsó előtt is ilyen pompázó erények világították meg a másvilágra vezető utat, akkor ugyan könnyű volt eltalálniuk a paradicsomba. Hanem a sírkövet talán mégis jobb lett volna magukkal vinniük, mert a rajta levő felirat sokkal többet érhet a Styx túlsó partján, mint a lukovkai tótok között, akik kétszáz esztendő előtt se tudtak latinul, ma pedig el se tudják képzelni, melyik oldalon volt a szájuk azoknak a boldogtalanoknak, akik ezen a nyelven magyarázták meg egymásnak, milyen a bab s milyen a tök. Ki is mondta tavaly halottak napján Zalavicska Janó, a bíró, kertelés nélkül:- Nagy szégyen az, barátaim, hogy ekkora urak nem tudtak okosabbat vésetni a sírkövükre, mint ezt az értelmetlen zagyvaságot, amitől még a verebek is elrepülnek. — Hát mit kellett volna oda vésetniük? — tátotta el a száját Fojtyik, a kurátor, aki semmin se csodálkozott annyira, mintha valaki mást gondolt, mint amit az orrára írtak. — Mit kellett volna? Tudom is én mit kellett volna. De ha egyebet nem is, ezt az egyet mindenesetre: “Itt nem csehek, hanem magyarok fekszenek!” — De hiszen akkor még nem voltak itt a csehek — vetette ellen bizonytalan hangon Fojtyik. — Az igaz, hogy akkor nem voltak itt, de most itt vannak, hogy szakadna rájuk az Öreghegy! fakadt ki piros arccal Zalavicska s olyan szemeket vetett a falu felett sötétlő hatalmas hegyoldalra, hogy még a pipaszára is végighasadt. No, de az Öreghegy sem azért vénült meg, hogy ilyen fiatal bíró parancsolgasson neki, mint Zalavicska. Nem mozdult az egy tapodtat sem. Ült, csak ült nyugodtan koronás tölgyekkel koszorúzott fészkén s magában biztosan ezt gondolta:- Dehogy is szakadok, dehogy is szakadok — elmennek a csehek rövidesen maguktól is; miattuk ugyan kár volna erről a szép templomról leverni a vakolatot. Hát ez megint igaz volt, mert a templomot csak a tavasszal meszelték ki a lukovkaiak, s hogy mennyi bajjal járt az állványozás, azt csak a jó Isten tudja. Dorisin, az ács, éppen akkor kapta ajándékba azt a hordó bort Pozsonyból a tűzoltó fiától — s napokig nem lehetett a fejébe verni, hogy micsoda állványt követelnek tőle.- Nem értem — hajtogatta makacsul —, állványt? Zatraceni! Egy szót sem értek az egészből.- No, de hát Misko, szedd össze az eszedet — könyörögtek neki a presbiterek —, a toronyhoz kell az állvány, ki akarjuk meszelni.- Úgy? Kimeszelni? — bólintgatott Dorisin. — Ez már érdekes, ez nagyon érdekes. Hát csak meszeljétek. Mikor aztán végre elkészült az állvány, akkor meg Kukajnén akadt meg a dolog. Kukajné volt a legügyesebb meszelő asszony a faluban, de most megkötötte magát, s tudni se akart a meszelésről. — Nem. Én szoknyában nem megyek olyan magasra. — Nevetséges — verte ki pipáját az egyházfi —, hát mi köze van ehhez a szoknyának? — Ohó, vén zbojnyik — felelte Kukujné — csak ne tettesd magadat! Szerencse, hogy amint Dorisin bora nem tartott örökké, úgy Kukajné is meglágyult lassan a sok melengetésre. Egy csütörtöki napon csak fogta a meszelőt, felkapaszkodott az állványra s azontúl ment minden, mint a karikacsapás. Két hét múlva hozzá lehetett fogni a söpréshez és súroláshoz s a harmadik héten már kifehéredve, kifiatalodva nézett végig a templom a kékben párázó dacsolami völgyön: Hahó! Itt vagyok! S te harmatindító reggeli szellő, súgd meg túl a hegyen, Dacsolamon is, milyennek kell Isten házának lennie. Nincs is ma Zólyom vármegyében több olyan szép templom, mint a lukovkai. Nagyobb? Hát az van elég. Cifrábbnak meg valamennyi cifrább. Némelyiknek három buggyot vet a cinfedele, míg felveszi a keresztet. És mégis. Mégis a lukovkai a legszebb. Pedig iszen nincs rajta semmi. Csak az a nagy fehérség. Azok a békésen tűnődő falak a szerény zsindelytető alatt. A három apró toronyablak egymás fölött. A legfelsőben a kis lélekharang, melyet különválasztottak idősebb testvéreitől, hogy kilásson a temetőre. Alig nagyobb, mint egy csengetyű. A szél is megingatja. De siratni mégis ő tud a legkeservesebben. Körül terebélyes akácfák vegyítik össze hintázó lombjaikat egy-egy szomszédos diófával. Mint óriási élősövény veszi körül a templomot, szelíd alázattal hajlanak feléje s amelyik teheti, tavasz zsendülésén ágat taszít a magasból s egy illatos