Erős Vár, 1978 (48. évfolyam, 1-6. szám)

1978-10-01 / 5. szám

1

4. oldal

A “Lutheran Church in America” Magyar Konferenciájának lapja.

Szerkesztő és kiadó:

Juhász Imre

Munkatársak:

a magyar evangélikus lelkészek.

ERŐS VAR MIGHTY FORTRESS P. O. Box 02148, Cleveland. Ohio 44102

Published by the Hungarian Conference of the Lutheran Church in America.

Issued bi-monthly: F'ebruary, April, June, August, October, and December.

No. 5. (198.) Vol. 44 OCTOBER 1978

Subscription: S3.00 a year.

Second-class postage paid at Cleveland. Ohio.

FONTOS!

Minden szerkesztőségi anyag, kézirat, gyülekezeti hír, úgyszintén a lappal kapcsolatos minden levelezés, előfizetés és adomány erre a címre küldendő:

“ERŐS VÁR"

P. O. BOX 02148 CLEVELAND, OHIO 44102

Az “ERŐS VAR” előfizetési díja egy étre csak 3 dollár. Szíveskedjenek a lejárt előfizetéseket késedelem nélkül beküldeni a fenti címre.

Be nem jelentett címváltozás esetén a posta a kézbesíthetetlen újságot megsemmisíti, a kiadóhivatalnak pedig külön portót kell fizetnie. Erre a költségre különösen nem-előfizetők, késedelmező előfizetők, vagy többéves hátralékban lévők esetében nehéz fedezetet találni.

Ezért kérjük olvasóinkat, hogy minden esetben pontosan adják meg címüket a “Zip Code” szám feltüntetésével együtt! Az újságot “Zip Code” szám nélkül nem kézbesíti a posta. Cím közlésnél tüntessék fel az utca megjelölését is. pl. St., Rd., Ave. Ugyanis egyes postai zónákban azonos nevű utcákat csak így lehet megkülönböztetni.

Printed by

Classic Punting, Corporation 9527 Madison Ave., Cleveland, Ohio 44102

virágfűzérrel megérinti a szentelt falakat.

A sekrestye bejárata előtt ferdetörzsű vén körtefa vezekel. Amikor kinőtt a földből, egyenes volt, mint a gyertya, de az ifjúkor valami különös nedvet oltott ereibe. Egyszerre csak hátat fordított a templomnak. Eldobta magát a közeléből. Dacosan és konokul az ellenkező irányba nőtt; istentagadóvá lett. Hanem amint múltak az évek, amint egyre magasabbra emelkedett s egyre nagyobb darabot tekinthetett át a körülötte susogó világból, váratlanul megtorpant, elgondolkodott, azután lassan visszafordult, ölelésre tárta ágait s egész könnyező lombsátorával ráborult az elhagyott templom zsindelytetejére s azóta, ha jön a nyár, minden gyümölcsét oda téríti.

A tető gerincén galambok búgnak s csodálkozva forgatják piros szemecskéiket a gyülekező fecskék fehérhasú seregére, mely őszi költözéshez itt verődik össze s tavaszkor is ide tér vissza, mielőtt felkeresné fészkét a szalmazsúpos házak várakozó ereszei alatt.

S az égboltozat kékje hallgatva zárja be ezt a csendes világot; a horpadozó sírokat, madarakat, a fákat: a múltat és jelent s a csillagok fénylő motolláin szövi-szövi a jövendőt, mely ugyanaz, mint a múlt, ugyanaz, mint a jelen — csak a madarak, a fák és a sírok cserélődnek ki közben, hogy legyen, ami az időt is emlékeztesse rá, hogy valami mégis elmúlt és nem jön vissza többé.

Hanem vasárnap reggel egyetlen varázsütésre megváltozik a templom környéke.

Háromnegyed nyolckor megjelenik a torony bejáratánál a harangozó: Sinkov Szamo. Hatalmas faggyúzott csizmái tompán dubognak végig a füvön, majd másodpercnyi pontossággal recsegtetik meg a toronyba vezető falépcső denevérmákkal beszórt deszkafokait. Az első ablak ingatag hídlásán megáll az öreg s kifújja az orrát. Azután megindul a második ablak felé. Ott megint megáll, s kipödri a bajuszát. De a döntő cselekedet, mely Isten és ember előtt egyaránt cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy vasárnap van, csak a harmadik ablakban következik be. Ez pedig az, hogy Szamo kiveszi szájából az egész héten át lúgozott bagót s friss töltést ereszt a régi odvába. Ha megtette, akkor nincs

__________ERŐS VÁR__________

többé kételkedésnek helye. Mert az első két művelet megesik hétköznap is, de a harmadikra egy emberöltő óta nem volt példa Lukovkán az év ötvenkét hivatalos vasárnapján kívül.

S akkor megkondulnak a harangok. Egymásután mind a három. Szamo behúnyja szemét s művészi változatokat csal ki a három hang játékából. Hol a vékonyát ereszti előre, hol a vastagot, hol a középsőt, hol meg egyszerre zendíti meg mind a hármat, hogy annál szívszaggatóbb legyen, amint ismét három ágra hullatja szét az egy sugárban áradó hangzugatagot, mely úgy szárnyal a dacsolami völgy felett, mintha ott is harangoznának.

Szamo csak húzza, húzza a harangokat. Nem Sinkov Szamo ő már, hanem sokkal kevesebb, vagy sokkal több annál. Nem tenyeres-talpas tót, aki mázsás érceket kongat a magasban. Nem, nem. Nem csinál ő itt tulajdonképpen semmit — itt a templom beszél. Zengő hangon, fenséges kiejtéssel — emberfeletti dolgokról. És mégis. Mintha valahogy mégis több volna ő így, mint krumpliszedés közben. Mintha valahogy a templom szanaszét hullámzó, hívó szózatában az egyik átszellemült hang az ő hangja volna:

. . . férték énhozzám, akik megfáradtatok . . .

Mindegy már no, akármint áll is a dolog, de tagadhatatlan, hogy jól esik ilyenkor lenézni a falura s látni, mekkora hatalmat adtak ezzel a három szál kötéllel az ő kérges kezébe.

Ni csak! Kukaj Palyo, aki eddig kényelmesen mosta a lábát a vályú szélén, mint valami finom kisaszszony, most a harangszó hallatára egyszerre két ököllel esik a vastaghúsának s tépázza, mint kutya a rongyot. Hát odébb, a harmadik udvarban Cickámé! Hát ez ugyan mit csinál? — No ez megint elkésett a galuskával. — Kapkodj, csak kapkodj, te béka! Keltél volna korrábban, akkor most nem kellene lapáttal hányni a tésztát a forró vízbe.

Már az igaz, hogy semmire se tud úgy ráhibázni a természet, mint erre az asszonyfélére. Néha eltalálja, de ha aztán nem sikerül neki: akkor olyat fiadzik, hogy maga is elbámul rajta.

Milyen felséges dolog is így felülről kezelni a világot s ítélkezni férfi és asszonynép fölött egyetlen szem-