Erős Vár, 1976 (46. évfolyam, 1-6. szám)
1976-04-01 / 2. szám
ERŐS VÁR 5. oldal VASÁRNAPTÓL - VASÁRNAPIG AZ EMBER A Nap önmagának tetszelgett izzóvörös sugaraiban, gőgösen. A felhők irdatlan messzeségben, szétszórtan, könnyelműen és végzetes szépségesen játszadoztak, hiszen kimért volt, mindig az idejük. Lilában, vörösben, fehérben pompáztak a fák virágai. A völgyben, szántóföldek szélén, bokrok alján, nyúlfiókák hancúroztak vidáman. Szellő nem sóhajtott, nem sírt, nem panaszkodott. Csend volt és béke. De az országút annál inkább megtelt lármás sokasággal. Még mindig áradt a tömeg, mint napok és hetek óta, a főváros felé. Az ember nyugtalan és kereső. Valami mindig hiányzik az életéből s azt hiszi, hogy azt csak másutt lehet megtalálni. Ezért kel útra, összekötve motyóját s felvetve vállára. A családot esetleg szamárkordéra teszi, ha jól megy, tevehátra és ha még jobban, akkor szolgák is baktatnak körülötte, nyelvlógatva. Amikor már látszik a főváros, akkor forrongani kezd a sötét vér. Itt-ott ének foszlányai szállnak, olykor rekedt, olykor sipítóan öreg, olykor édesen csengő gyerekhangokon, s miközben kocsisok ordítanak, a sokaság torlódik a főváros kapuinál, ahol azután egybeömlik a szent szó a káromkodással, a szelídség a gorombasággal, a védtelenség az erőszakkal, az ember — az emberrel. S a falakon túl ugyanígy. A római légionárius merev arccal fürkész alá a bástya fokáról s lesi-, nincs-e fegyver a zarándokoknál. Kereskedők szakállrángatóan fitymálnak árukat és árakat, dicsérik a magukét, ócsárolják a másét, handléznak olajjal, elefántcsonttal, illatos kenőccsel és arannyal és keverik a hazugságot hazugsággal. Szülők dicsérik lányukat, mintha világszépe lenne és nem világlustája, vagy a fiukat, mint valami herceget, pedig sánta és tudatlan. A házakban zsúfoltan húzódnak össze a szaporodó rokonok, a szállodák bére naponta emelkedik, egy galambpár áráért máskor borjút lehetne venni. Ha egy víztömlővel rakott csacsi megáll az utcán, több a szitok és az ökölcsapás, mint a vízcsepp. Az előkelőknél meg faggyújában sercegve pirosra sül a bárány, selyemben suhognak az asszonyok és a rangosok méltóságteljesen tárgyalnak olyan kérdésekről, amelyek alján ott lappang a kérdés-, mit lehetne keresni rajta? A nép nyög, káromkodik, vagy énekel és imádkozik. A természet tiszta és szent. Az ember meg mélyen jár, mélyen... Ebbe a Jeruzsálembe vonult be Jézus. Virágvasárnap volt... ÁRULÓ Keserű lett a boldog falat s a mézédes bor is. Szegényes gyertyák imbolygó árnyékokat vetettek a falra. Kívül eltűnt a hold az égről és áskálódva járt az éjszaka. Dermedt csend és izgatott kérdezősködés kergették egymást a szobában egy hoszszú asztal körül. Ételszag terjengett, a levegőtlenség nyomasztóan szorongatta a tüdőt. Mintha az egész világ minden sötét ereje ölelte volna körül ezt a házat, amelyből ki sem lehet lépni, csak a semmibe, a halálba. Olyan szerfölött különös volt minden. Némelyik férfi már-már csuklani kezdett a sírástól, azután elhessegettek maguktól minden rémet: nem lehet... nem jól értettem... holnap kisüt a Nap... S miközben szólt a Szó, egy alak suhant ki az ajtón. Arcába csapott a sötétség és megcsókolgatta a dermesztő szájú éjszaka. Didergette a tépelődés is: igen vagy nem? Azt se látta, hová lép, csak az akarata űzte, a vágya, a forrósága, hogy ő, akire most senki se figyel, aki csak egy volt a többiek között, pár szóval, ami több, mint a másoké, a középpontba kerüljön, valaki legyen, eldöntsön, megnőjön, hatalmat nyerjen és pénz üsse a markát. Botorkált, de elindult. Térdre esett, de felkelt. Visszavágyott, de előre tört. Belül, a szívében valami meghasadt. Amikor már az utcán járt, ahol emberi szó kavargóit, házak kapuja nyikorgott, sunyin osont csontjával a kutya, mindent eldöntött magában. De abban a házban, amelyet elhagyott, falak és szívek verték vissza az Igét: "...ez az Újtestámentum, az én véremben..." Csütörtök este volt . . . A KATONÁK Csak gyorsan, csak gyorsául Mielőtt feljön a csillag! Pedig még forróság volt, tikkasztó nappali napfény, de ilyenkor mindig riasztó rohanás vett erőt a gazdán és a háziaszszonyon, az úron és a szolgán. Mintha minden befejezetlenséget be kellett volna fejezni s az elintézetlent elintézni. Mintha senki se ért volna rá. A nyelvek is gyorsabban peregtek, a kéz hamarabb lendült, a pofon csattant, a könny pergett, jaj, jaj, jaj, gyerünk csak gyorsan... A katonák azonban ráértek. Ok rómaiak voltak. Ültek és álltak a három kereszt alatt s úgy néztek szembe a bámészkodókkal, előkelőkkel és aljanéppel, mint akik nem látnak semmit és nem is akarnak látni. Csurgott a nyáluk bor után, testük vágyott puha ágy után, a lelkűk Róma után. Három gonosztevő a kereszten, kis idővel a halál előtt... ? Mi ez a háborúhoz képest? Ott nap, mint nap, ezren estek arcra, amikor kardok és lándzsák vasa tépi fel a friss húst és utat vág a forró piros vérnek. Ez itt semmi sem... Nyögés, sírás, búcsúszó... ki hallja már? A
