Erős Vár, 1974 (44. évfolyam, 1-8. szám)
1974-12-01 / 8. szám
ERŐS VÁR 5. oldal ÓÉV ESTÉJÉN VALAKI ELMEGY A világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké. (1 János 2:17.) Ezen az éjszakán valaki elmegy tőlünk. Ezen az éjszakán az éjféli óraütés halotti harangszavára valaki kilép az életünkből. Egy kedves ismerős, szívünkhöz nőtt szerelmemesünk: — egy esztendő, aki voltunk! Ezen az éjszakán egy arc leválik az arcunkról és lassan távolodni kezd. Egy esztendő arca. Valaki ezt az arcot szerette, megcsókolta. Valaki ezt az arcot mosolyogni, imádkozni látta. Valaki ezt az arcot boldognak is megcsodálta. Ezen az éjszakán valaki elmegy tőlünk. Talán észre sem fogod venni. Talán mámoros lesz a szemed. Talán elfáradt életed felett altatódalt fog dalolni az álom. És ő el fog menni tőled búcsú nélkül is ezen az éjszakán. Mielőtt elmegy, megszólítom. Hadd váltsunk vele néhány szót, mielőtt elválunk. Amikor megállítom, megfordul, rámnéz és olyan hideg az ajka, mint a halottaké. Mégis mintha ezeket a fázós szavakat mondaná: — mit akarsz?! Minden elmúlik! Rémülten rohanok hozzá és ijedten kapom ki az öléből kincseimet, az elmúlt év minden szép örömét. — Ne vidd el még! Hozzá van nőve a szívem, az egész életem! Ne vidd el még. Mennyit dolgoztam, álmodtam, imádkoztam érte! Ne vidd el még az örömeimet, a könnyeim taván nőttek ki, mint a tavirózsák. Ne vidd el még, érezni akarom még az illatát! Amikor visszakapkodja tőlem az örömeimet, furcsán néz reám. — Mit akarsz?! Nem tudod, hogy minden elmúlik ezen a világon. Vagy láttál havas télben ibolyát, vagy gyöngyvirágot? Az öröm sorsa mindig virágsors ezen a világon. Megfordul és én ijedtem látom, hogy tarisznyájában vannak az álmaim. — Ó, ne vidd el még az álmaimat! Egy esztendő szürke vásznán ez volt a hímzés. A szín az életemben. Egy csomó tervem volt. Egy csomó szép gondolatom, egy csomó aranyos álmom. Ne vidd el még! Nem fejeztem még be őket. Szeretném elvégezni, boldog valósággá varázsolni őket. Vidám lendülettel, boldog akarással! Amikor betakarja őket, valahol megszólal a harangszó és én már tudom, hogy egyszer az álmok is meghalnak. Az órára néz. És én már rohanok. Két kézzel kapaszkodom bele a mutatóba. — Ó, ne vidd el tőlem az időt! A fiatalságot, az alkalmat, a lehetőséget! Nézd, egy csomó elintézetlen dolgom van az Éggel és a Földdel. Ehhez idő kell! — Volt elég! — hangzik a felelet. Miért nem éltél az idővel?! Magamra maradva szomorúan olvasom az idő örök törvényét: a perc porszem és lehull. Az időnek szárnya van és elrepül. Sietni kell — mert múlik és egyszer végérvényesen elmúlik az idő! Most veszem észre hogy valamit még eltakar előlem a keze. Felemelem a kezét: — egy emberarc! Egy drága, szent arc, aki talán először nézett bele a bölcsőmbe, és aki talán utoljára szeretett. Drága, szent arc, amelyik nekem tűzhelyem, otthonom, mennyországom, reménységem volt. A könnyeim kérlelni kezdik: — ne vidd el még! Még szeretni akarom! Még érezni akarom a simogatását, még látni akarom a mosolyát! De ő kérlelhetetlen és a búcsúzó könnyeimre írja: — Öröm, álom, idő és emberek nem a tiéd! Mindez csak ajándék, kimért kegyelem. Itt minden Istené, Nála mindent újra megtalálsz. — Várj akkor, amíg keresek egy oltárt, ahol mindent megköszönök Néki. Egy esztendő minden örömét, álmát, idejét és szeretetét. S amíg imádkozom, érzem, imáim visszahullanak. Érzem, itt maradtak a bűneim. Utána kiáltok a búcsúzó esztendőnek: — Nem tudok imádkozni, nem érem el az Isten kezét, könyörülj rajtam, vidd el az én bűneimet! A válasz összetör. — Semmi sem múlik el, amit a vétkeidből elfelejtettél és semmi sem hal meg, amit a bűneidből eltemettél! Az idő eltöröl mindent, magával visz mindent, csak az elrontott Istenarcot nem! Itt állunk árván a búcsú könnyeivel és egy elrontott Istenarc terhével. És most merre?! Valahonnan messziről a búcsúzó esztendőnek még van egy utolsó mondanivalója, hozzánk érkező halk hangja: — a Kereszt felé! És elindulunk lassan a Krisztus Keresztje felé ... Forró fejjel és támolyogva. De milyen különös. Mire odaérünk, mintha a kereszt két fája két kinyújtott kar lenne, egy áldott ölelés. Én vagyok a kezdet és a vég — de én szeretet vagyok! Ezen az éjszakán lesz egy pillanatod, amikor a Föld és az Ég besötétül, mert a múlandóság alagútjába érsz. Kinyújtott kézzel támolygunk, mint a vakok. De Isten felénk nyújtja a kezét. Akkor majd elbúcsúzunk magunktól, akik ebben az évben voltunk. — Most már menj! Már nem vagyunk egyedül! — Velünk az Isten! F. L. KISKÁTÉ KAPHATÓ! Legyen minden magyar evangélikus családban a Biblia és énekeskönyv mellett káté is! Dr. Luther Márton Kiskátéja ismét kapható darabonként 1 dolláros árban, melyben a postai szállítás költsége is benne van. Megrendelhető az egy dollár előzetes beküldésével lapunk iratterjesztésénél: ESŐS VÁR P. O. Box 02148 CLEVELAND OH 44102.
