Erős Vár, 1974 (44. évfolyam, 1-8. szám)

1974-06-01 / 5. szám

2. oldal

ERŐS VÁR

tése szoros kapcsolatban áll életünk olyanképpen való berendezésével, mint akik előtt kétségtelen a felismerés, hogy csak sáfárai a reá bízott javaknak, nem pedig egyedüli tulajdonosai.

A Biblia nem ismeri azt a fajta gondolkodást, mely azt állítja, hogy az Isten nem kárhoztat; bűntelen embereket helyez dicsőségébe; a keresztnélküli Krisztus által. Isten a világot ugyanis a Krisztus keresztje által békéltette meg magával, nem számítva be a megtért ember bűneit. A keresztyén ember azt vallja, hogy Krisztus érette, helyette és miatta halt meg a kereszten, hogy a Teremtőjével a bűnei által megrontott viszonyát újra visszaállítsa eredeti tisztaságába.

Akkor árulja el az ember legjobban, hogy mennyire nem értette meg a Krisztus keresztjét — a keresztyén hit e nagy titkát — amikor alázat, csodálat és áhítat nélkül közeledik hozzá.

“Krisztus azért halt meg mindenkiért — írja Pál apostol —, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott.” (2. Korintus 5:15.)

Amikor az ember elfogadja Krisztus halálát, mint Isten előtti jóvátételt a bűneiért, akkor életében mindig egy nagy változás megy végbe. Azután a hívő nem él többet önmagának. Annak él, aki miatta halt meg és támadott fel. Valahányszor az ember hajlik a Krisztus által a keresztfán kinyilatkoztatott isteni szeretet felé, akkor egyszerre csak azt veszi észre, hogy élete addigi központja eltolódik. Pál apostol ezt így fejezte ki:

"Azért, ha valaki a Krisztusban van, új teremtmény az. A régiek elmúltak; íme, újjá lett minden.” (2. Kor. 5:17.)

A hívő ember életében a központ többé nem az ÉN, hanem a KRISZTUS. Épp ezért teljesen lehetetlennek vélem, hogy valaki önmagát, mint Isten sáfárát tekintse, de továbbra is úgy éljen, mint azelőtt, mikor még nem hódolt be Istennek, megtapasztalva a Krisztus által kijelentett kegyelmét és szeretetét.

Megfigyelhető, hogy valahányszor gazdagon és jókedvűen adakoztak a

keresztyén hívek, akkor adományaik mindig a Krisztus értük hozott áldozata jelentőségének megértésén alapultak, úgy ahogy azt Pál apostol magyarázta a korintusi híveknek. Az adományok forrása viszont mindig elapadt ott, ahol az emberek félremagyarázták a kálvárián végbement isteni kinyilatkoztatást és elhomályosították a leglényegesebb különbséget a keresztyénség és a többi vallás között. Aki nem ismeri az Isten haragját, saját bűnei mélységét és Krisztus keresztje értelmének valódiságát, az soha nem lehet jó sáfár, hiszen élet-központja önmagából nem tolódik el a Krisztus felé. Az nem is hiszi, hogy az üdvösség felé vezető út ebben az életben egyedül a Jézus Krisztus és hogy ő az Út, az Igazság és az Élet. Az ilyen ember nem is tud jó szívvel és bőkezűen adakozni; nem is érzi felelősségét az evangéliumi apostolság terén.

A hívő ember sáfára a nagy kinyilatkoztatásnak, melyet az Istentől kapott a Krisztusban. Elsősorban az evangélium sáfárságát kapta minden keresztyén. Feladata megosztani a másik emberrel az evangélium terjesztése felelősségét. A keresztyénnek úgy kell élnie mindenekelőtt, hogy a felelősséget, melyet vállaira helyeztek, mint Krisztus szolgájára és mint Isten titkainak sáfárára, hűséggel betölthesse.

Hűséges sáfársága egyik módja, hogy Istennek számot ad arról, miként használja idejét. Mindnyájan teljesen egyformán kapjuk az időt. Nagy különbségek lehetnek köztünk vagyonilag, de mindnyájan egyformán minden nap 24 óra időt, hét napot egy héten és 52 hetet egy évben kapunk. A különbség ebben a tekintetben onnan származik csak, hogy ki hogyan használja fel idejét. Minden keresztyén embernek kötelessége elismerni Krisztust, mint idejének Urát és átgondolni, hogy idejét hogyan használhatja fel a legjobb formában az Isten dicsőségére.

Viszont senki sem lesz hűségesebb sáfár azáltal, hogy elhanyagolja felelősségét a pénzkeresettel kapcsolatban, mellyel a reábízottak megélhetését köteles biztosítani. Egyben, ha Krisztus az időnk Ura, akkor nem merülünk annyira a mindennapi munkába, hogy azáltal teljesen elhanyagoljuk az életet. A keresztyén embernek úgy kell fegyelmeznie magát, hogy ideje felhasználásánál a fontosabb dolog jöjjön először. Minden ember úgy ossza be idejét, hogy maradjon helye életében az egyéni és a közös istentiszteletre is.

A keresztyén egyháznak mindennél nagyobb szüksége van ma olyan hívekre, akik hajlandók az idejükből áldozni és így végzik sáfári hivatásukat Krisztus szolgálatában. Ma hűséges "őrállókra” van szükség, akik magukra vállalják néhány nemhivő család aktiválását, értük imádkoznak, őket látogatják, azokkal együtt járnak el az Isten házába.

Krisztus arra tanít bennünket, hogy abban az értelemben osszuk be időnket, hogy mindig felelősséget érezzünk Vele szemben időnk felhasználásával kapcsolatosan embertársaink javára. Ha tudatosan és fegyelmezetten, ebben az értelemben osszák be a keresztyén hívők az idejüket, akkor előre be nem látható nagy és jóeredményű változásokat idéznek elő egyházuk életében.

A sáfárság helyes értelmezése kiterjed a tálentumok (tehetség) helyes felhasználására is. Ha valaki odaszánta életét Jézus Krisztusnak, következésképpen tálentumait is odahelyezi az Ür oltárára, hogy azzal is szolgáljon Neki és Általa.

Van, akinek az Űr 1 tálentumot adott, van akinek 10-et. De nem kétséges, hogy Istenünk senkitől sem kíván több szolgálatot, mint amenynyit a neki juttatott tálentumok alapján tőle elvárhat. Viszont Krisztus kívánja, hogy mindenki olyan arányban szolgáljon tálentumaival, amint abban az Isten által részesült. Mint mondotta: “Attól, akinek sokat adtak, sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól többet kívánnak.” (Lk 12:48.) Vagyis a nagytehetségű hívőtől tálentumai szerinti szolgálatot kíván Urunk. A 10 tálentumot kapott keresztyén nem teljesíti kötelességeit Istennel szemben, amikor megelégszik annyi szolgálat vállalásával, amennyit az 1 tálentumban részesült végez. Isten a legkülönbözőbb adottságokkal ruházta fel az embereket és elvárja mindenkitől, hogy kapott adottságaival hűséggel sáfárkodjon.

Ami pedig a vagyonnal való