Erős Vár, 1973 (43. évfolyam, 1-10. szám)
1973-12-01 / 10. szám
ERŐS VÁR 3. oldal A 124-es szobában úiz, qJL&ő éjS'zaka ESTE kilenc órakor a Réz utcai kórházat álomba kezdte ringatni a csönd. Kialudt lámpák között a kórteremben csak az éjszakai kis lámpa bóbiskolt. Azt is törülközővel takarták le a betegek, ne zavarja az álmukat. Mint amikor hangfogóval halkítják le a hegedűt, csak itt-ott nyöszörgőit már az elfáradt fájdalom. Péter bácsi mozdulatlan magányában egyedül maradt magával és sorsával. Évtizedek óta megszokta már, hogy jobb oldalára dőlve aludt. Mint egy kisgyermek, maga alá húzta a lábait, a feje behajtott jobb karján pihent. Most megfordulni sem lehet! — Veszélyes minden mozdulat! — mondták egész nap orvosok, ápolónők, a szomszéd ágyakról régi, tapasztalt betegek. — Végzetes! — súgta rejtelmesen az éjszaka. Péter bácsi megadta magát sorsának. Megpróbált mozdulatlan maradni. Nagyon nehezen ment. De mit meg nem tesz az ember az életéért! KI TUDJA, mennyi idő telt el, amikor Péter bácsi úgy érezte, hogy valaki leül az ágya szélére és megszólítja. — Na, mi az Péter?! Hát ide kerültél?! Mit csinálsz itt?! Most nem dolgozol, nem alszol, nem rohansz! Fekszel mozdulatlanul és nyitott szemmel, mint aki rettenetesen ráér. Vagy mint akit váratlanul és kíméletlenül megállítottak. Látod, Péter, te örökké rohanó Péter, ma meg kell tanulnod megállni, pihenni, magadat számba venni, magaddal is törődni! Látod, a betegség tükör és benne egy új arcot láthasz, a magadét. Látod, a betegség találkozás valakivel, aki mellett mindig elmentél: találkozás önmagaddal. A betegség beszélgetés: — kérdés és felelet köztünk és szívünk között. És a szív fáradtan, pihegve kérdi: merre, meddig?! Merre akarsz menni?! Mit akarsz még elmondani, elvégezni, hogy utánad a nagy embererdőben boldogabb legyen a csend? És Péter bácsi egyszerre hangosabban hallotta szívét dobogni. És mintha az, aki az ágya végében ül, azt mondaná: — ha ma éjszaka dobbanna utolsót a szíved, mondd, vajon ez boldog befejezés lenne?! Mindent elvégeztél és mindent jól végeztél el?! Péter bácsi megijedt és riadtan nyúlt a csengő után, hogy ő is altatót kérjen és belevesse magát a mindent elcsitító és mindent feledtető álmok közé. De aztán mégis meggondolta magát. — Igen! Nem árt néha megállni és megkérdezni magunkat örök kérdések küszöbén. DE MILYEN FURCSA, nem hagyja aludni az a másik ott az ágy végében, mert íme megint megszólalt: — Látod, Péter, a betegség nemcsak megállítja az embert, hanem milyen messzire viszi a maga fontosságától, önimádatától. Hányszor gondoltad azt, hogy te milyen fontos vagy! Hogy senki sem tudja elvégezni a munkádat, hogy tőled függnek ügyek és emberek, eredmények és események, hogy te vagy az a pótolhatatlan, akinek mozdulatától világok függenek. És most itt vagy mozdulatlanul és olyan gyengén, hogy egy erősebb lehelet elég lenne, hogy végleg kilobbanjon benned a láng. Látod, nem is te voltál fontos, hanem a munka, az ügy volt a fontos, amit reád bíztak, amit kezedre adtak. Hát nem látod, hogy összeesett életed helyett már ott áll valaki, egy másik, aki a két szétvágott vonalat újra a kezében tartja, hogy hadd szálljon át rajtuk a boldog hír, az élet üzenete. Az ügy a fontos, amiért születtünk, a szó, amit el kell mondanunk, a szeretet, amivel valakit át kell karolnunk. Az üzenet, amit át kell adnunk, a boldogság mosolya, amit oda kell varázsolni valahol egy ember ajkára. Az öröm a fontos, aminek hajnalára békésen ébred a világ. — Látod Péter — folytatta a hang — a szívedet ezért állította meg a szívtelennek látszó betegség, hogy te talán ezen az éjszakán megnézzed, nem maradt-e valami önző módon nálad: a kezedben, a szemedben, a szívedben?! Mindent odaadtál? Még van egy kis szünete a halálnak. Siess! Még van idő, egy kevés idő szeretni. Még van idő valamit elvégezni, valamit átadni, valamit megépíteni, valamit megszépíteni. Igen, a betegség éjszakája így lehet egy egészséges élet hajnala. PÉTER bácsi kinyújtotta a kezét és keresni kezdte azt a másikat ott az ágy végében. De nem találta. Csak a hangját hallotta tovább is. De most már nem az ágy végéből, hanem a szívéből. A szívéből, amelyik halkan és fáradtan vert, mint a galambok szárnya a sziklákon, amikor hullámok hátán közeledik feléjük a part. És ekkor eszébe jutott egy régi mondat, egy régi vándor ajkáról: ‘‘Nyugtalan a mi szívünk mindaddig, amíg meg nem nyugszik benned Isten, én Istenem!" Imádkozni kezdett a hajnali szürkületben. így találta csendben az éjszakai ügyeletes nővérke, aki akkor lépett a kórterembe. A mosolya megállította. — Hát maga nem alszik?! Csak nincs rosszul? — Köszönöm nővérke! Jól vagyok. Nem fáj semmim. Valahol messze megkondult egy hajnali harangszó és a Réz utcai kórházban is megindult az élet. Friedrich Lajos 1973 ~ karácsonyán 47 éve már, hogy láthatókra nézek. Ó, ideigvaló csillagtüzek, gyertyányi fények! Tűhullató fenyők, igét emésztő ünnep-estek, meddő karácsonyok! Ma este mindent újra kezdek: Egyetlen csillagot figyelve újult ámulással várlak ismét, Uram, ajándékosztó Messiásom. F. L.
