Erős Vár, 1973 (43. évfolyam, 1-10. szám)
1973-11-01 / 9. szám
AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 39. ÉVFOLYAM 1973. NOVEMBER 9, SZÁM CSILLAGFÉNYNÉL Tisztuló fejjel, gyermekkorunktól Keressük azt a fényes csillagot, Mely nem az éj mély bársonyán lángol, Hanem az életünk egén ragyog. Kerestük, ámde nem találtuk, Ahol reméltük, s mindig ott Villant fel ritkán néha-néha, S biztató fénnyel csillogott, Hol voltak szerelmek, víg barátok, — Meteorhullás, fényeső — Remények, vágyak, valósulások, Igéző és eszméltető Vidám búcsúk és találkozások, Üdén kinyíló s hervadó virágok, Éledő édes drága tervek, Familiáris meghitt percek, Ritkaszép fényes pillanatok Jöttek, mint tűnő káprázatok — — Aztán sötét lett, újra sötét, És a fekete még feketébb, Úgyhogy elfakult minden messzi pont, Jövőt ígérő távlat, horizont. De van egy csillag, amely nem fakul, Fényt szór utunkra, hogyha alkonyul. Bár nem az égről, máshol tükrözik, Mikor egy szelíd szembe költözik, A lejtő szélén mikor visszatart, S felfedi azt, amit a bűn takart, Ha terelget és jó úton vezet, Mint bennünk élő lelkiismeret: Adventi fény, hű drága csillagunk, Te vagy, megváltó Jézus Krisztusunk. Somlyó András ÁDVENTI HARANGSZÓ Borússzemű, gondbarázdált, fáradtarcú emberek. Itt is egy és ott is egy. Vége sincs és száma sincs. Mellettem sodródnak el mind az utcaforgatagban. Várja őket íróasztal, akta, gép, katedra, műhely, munka terhe, kenyér gondja. A nagy város ontja, ontja őket végtelen tömegben. Gondbarázdált, fáradt arccal tovatűnnek, elsietnek. Itt is egy és ott is egy. Vége sincs és száma sincs. Valamikor, nem is régen . . . csak húsz éve . . . negyven éve . . . mind ez a sok fáradt ember hívő, boldog gyermekszemmel tekintett a nagyvilágba. Csodákat várt! Szelíd szárnyon, ha közelgett szent karácsony, tekintete csodavárón, csodahívőn csillogott. Jaj, a hajszás nagy robot szeme fényét kioltotta. Sose csillog benne most a csodavárás öröme. Valamikor nekik is volt fyertyafényes fenyőfájuk. vről-évre kevesebb lett rajt' a gyertya ... és az ágát szelek törték, tördelgették . . . Most már nincsen. Minek várnák szent karácsony közeledtét? A mennyország csukva, zárva. Nem suhog az angyal szárnya. A gyermekkor szép világa s vele minden — oda rég. Most ők vesznek karácsonyfát, alkudozva, olcsó pénzen, és ők mondanak mesét. Zúg az ádventi harangszó. Gyermekszemek lámpácskái felragyognak — fénylenek. Ők csak mennek fejlehajtva. Másé már az üzenet. Istenem, zúgó haranggá teremtsd most a szívemet. Istenem, harangozok: ádventet harangozok. Fáradtléptű embereknek ádventet harangozok. Bim—bam! Higyjetek megint! Legyen ádvent bennetek. Csodahívő szemetek Világítson a világba . . . Benne várakozás lángja, benne ádventi remény. Mert eljő a Messiás! Szeretete fénylő fáját lángra gyújtja, ahol várják. Fülnemhallott, szemnemlátott égi békét, boldogságot, el nem múló szép karácsonyt irgalommal osztogat, önmagát is úgy megosztja, hű szívét is — szeretettel. Rózsásarcú kis gyerekkel, fáradtléptű emberekkel úgy megosztja önmagát! Jaj, a hajszás nagy robot annyi szemnek Krisztus-vágyó tiszta lángját kioltotta. Sose csillog benne most a csodavárás öröme . . . Istenem, harangozok. Ádventet harangozok. Fáradtarcú embereknek ádventet harangozok. T. E.
