Erős Vár, 1971 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1971-08-01 / 6. szám
AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA _______________________________.______________•__•___________________________________'___. XXXV. ÉVFOLYAM 1971. AUGUSZTUS—SZEPTEMBER 6. SZÁM Tizennégy év után... A budapesti rádió nemrégen szép körítéssel adta hírül, hogy az állam és az egyházak viszonyát az egyházi tisztségek betöltése kérdésében rendezték. Az egyházi lapok ezt az eseményt mintegy komoly fejlődésnek állították be. A rádió hírmagyarázójával megegyeztek abban, hogy az “új” helyzet annak a bizalomnak tudható be, amivel az állam az egyházi vezetőcégek iránt viseltetik. Minthogy az állam ideológiai alapelve és célkitűzése a szovjet megszállás óta mitsem változott, nem kétséges, hogy a bizalom elmélyülésének az okát merre kell keresnünk; s ezt nem is érdemes papírra vetni. De mi is történt tulajdonképpen? Az 1956-os szabadságharc leverése után az állam az 1957/22. sz. törvényerejű rendelettel igényelte magának azt a jogot, hogy különféle egyházi tisztségekbe csak a hatóságok által jóváhagyott személyek kerülhessenek. Hogy ez mennyire jelentette az állam és az egyház állítólagos elkülönítettségének az állapotában “a történelmi főkegyúri jogok gyakorlásáról” való tényleges lemondást, azt bárki maga ítélheti meg. Lényeg az, hogy még a paróchus lelkészi, ill. plébánosi állás betöltéséhez is előírták az állami jóváhagyás szükségességét. A rendelet arról is intézkedett, hogy ezeknek a jóváhagyásoknak a rendjét illetékes állami és egyházi hatóságok alkalmilag rögzítsék. Ha egyáltalán beszélhetnénk “fejlődésről”, akkor tizennégy év után az történt, hogy végre jegyzőkönyvileg szabályozták az egyházi állások betöltéséhez szükséges állami jóváhagyás igénylésének a rendjét. Úgy is lehet mondani, hogy eddig az állam önkényesen magyarázta és alkalmazta az 1957/22. sz. törvényerejű rendeletet, s mostantól fogva ezt az önkényességet az egyházakkal is ratifikáltatták. Mert lényegében persze nincs változás. A “legfőbb” egyházi állások betöltéséhez ezután is az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulása szükséges, vagyis pl. a püspököknek “vonalasaknak” kell lenniök. “Bizonyos” egyházi állások betöltését pedig csak akkor lehet eszközölni, ha a betöltési szándék ellen az Állami Egyházügyi Hivatal nem emel kifogást; tehát ezekre is csak. “vonalasok”, jöhetnek, számításba. Vannak “kisebb” egyházi állások, amelyeknek a betöltéséhez bejelentés sem szükséges. Valószínűleg ezek azok az állások, amelyekre az 1957/22. sz. törvényerejű rendelet sem terjedt ki. így a paróchus lelkészi, ill. plébánosi állások betöltése továbbra is állami jóváhagyástól függ. Hogy Magyarországon és másutt is történelmi múltja van az egyházi állások betöltése és azok állami jóváhagyása közötti viszonynak, az nem vonható kétségbe. Ún. “államegyházi” rendszerben ennek talán fel sem kell tűnnie. De egyáltalán nem természetes az ilyen állami beavatkozás az egyházi kinevezések ügyeiben, ahol az állam és egyház szigorú elkülönítésre kerültek, amint ezt számos példával is lehet igazolni. Ezért aztán a magyarországi helyzet ugyancsak fonák, amit az egyik egyházi hetilap ezzel a kijelentéssel igyekezett eltussolni: “A világ minden országában fennáll a magasabb egyházi állások betöltésének állami jóváhagyása”. Annak a lapnak a szerkesztője, valamennyi jólértesült olvasója velünk együtt nem egy és nem is két számottevő országot tudna megnevezni, melyre nézve ilyen kategorikus ténymegállapítás nem fedi a valóságot. Az efféle kijelentések pedig egyáltalán nem segítik elő, hogy a hazai állam—egyház-közi viszonyról kedvező képet alkossunk. Sőt azt kell meglátnunk, hogy agyonhangoztatott fejlődés helyett a helyzet sajnos inkább az “egy lépés előre, két lépés hátra” jelleget viseli magán. Bernhardt Béla Nyíregyházy Pál: BIBLIÁM ÁTKELT A VASFÜGGÖNYÖN A Holdról gyorsabban hallom az űrhajósok üzenetét, mint ahogy a vasfüggöny mögül megérkezik egy Biblia. Mikor 1944 őszén elmenekültem szülővárosomból, lakásomat szovjet katonai segédlettel feltörte a csőcselék és elhurcolta berendezésemet. Amit értéktelennek minősítettek, öszszedobálták a szoba sarkába. Pár nap múlva bement egy barátom s a szemét alatt találta a Bibliámat. Magához vette, de 25 év alatt nem talált senkit, aki vállalkozott volna, hogy elhozza nekem. Most egy merész hazai látogató, mint mennyei ajándékot, áhitatos mosollyal kezembe adta. Nem lehet azt leírni, mit jelent az ilyen találkozás a boldog múlttal. Jegyzetek vannak benne, megjelölve néhány szentírási verset, melyek vallásos tárgyú előadásaim alapigéi voltak. Hiszen a hazai evangélikus templomok hosszú sorozatának voltam vendége: Kolozsvártól Sopronig. Most a torontói evangélikus gyülekezetnek nincs állandó lelkésze s így gyakorta én végzem az igehirdetést. Mióta hazai Bibliámból olvasom a textust, harsányabb a hangom s a hívek bizakodóbb szemekkel tekintenek a kegyelem Istene felé, aki készíti számukra a hazavezető utat, Ilyenkor az igehirdető Krisztus tanúja, nem pedig közönséges hírközlő vagy levélhordó, akinek mindegy, hogy gyászjelentést vagy születésnapi üdvözletét kézbesít. Jézus arcát tükrözi a hívek ábrázata. Nem dicsőséges, sugárzó szépségű, mint az egyházművészet ragyo-
