Erős Vár, 1970 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1970-04-01 / 4. szám
6. oldal ERŐS VÁR 1920 - 1945 - 1970 MAGYARORSZÁG ÉS A KERESZTYÉN EURÓPA TRAGÉDIÁJA Ez év június 4-én ötven éve lesz, hogy Trianonban aláírták a Magyarországot megcsonkító békeparancsot. Huszonöt éve, hogy a második világháború győztesei Európát kettészakították és hazánkat a földrész keleti felével együtt a kommunista hatalom érdekkörébe utalták. Magyarországon természetesen a hódolat és bűnbánat hangja nyilvánul meg a győztes hatalom felé. A magyarság tömegei pedig az öt világrész minden táján dermesztő bizonytalansággal a szívükben gondolnak a jövőre: meddig tarthat ez így? Véges emberi értelmünk megtorpan a tragédia méretei előtt. A keresztyén ember azonban figyelmeztetést talál hitünk tanításában: ezen a földön minden Isten akarata szerint történik! És Isten nem akarja a bűnösnek halálát, hanem azt, hogy megtérjen és éljen. A változtathatatlanba való tétlen belenyugvás helyett a keresztyén ember megvizsgálja önmagát, igyekszik felismerni a saját hibáit és a sajátosan nemzeti hibákat is, amikért egyetemesen felelősek vagyunk. Hiszen nem képzelhetjük azt, hogy ezen a bűnös és gonosz világon mi volnánk az egyetlen nép, amelyet teljesen ártatlanul ver a sors keze immár hosszú évszázadok óta! A mi lelkiismeret-vizsgálatunk azonban sokkal mélyrehatóbb, mint amilyen most Magyarországon megnyilvánulhat. A mi célunk az, hogy megszabaduljunk minden gonoszságtól, minden belső betegségtől és minden ellenségtől. E sorok keretében most csak a legfontosabbakra térhetünk ki. A történelem számos példával bizonyítja, hogy az emberi társadalmak élete, virágzása és hanyatlása elsősorban belső erőitől, végső fokon közösségi erkölcsétől függ. Ezért mondotta Berzsenyi Dániel, hogy “minden államnak talpk'óve, támasza a tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől s rabigában görbéd”. Ma ugyan sokszor úgy tűnik, mintha a legbarbárabb államok érnék el a legnagyobb sikereket. Alaposabb vizsgálat azonban mindig azt mutatja, hogy a barbárság győzelmét sohasem a saját ereje, henem ellenfeleinek gyengesége, romlottsága és készületlensége okozta. Az elmúlt fél évszázad világosan megmutatta, hogy a gonoszság és barbárság uralma a földön nem fog önmagától összeomlani. De Európa és benne a magyarság tragédiája azt is megmutatta, hogy a barbárság uralmát nem lehet egyszerűen még nagyobb barbársággal leküzdeni. Sokan nem vigyáznak arra, hogy a szörnyeteggel való harcukban önmaguk is szörnyetegekké ne váljanak. A keresztyén ember célja a keresztyén erkölcsön alapuló társadalom megvalósítása. Olyan társadalmat akar, amelyben érdemes élni, dolgozni, amelyért érdemes meghalni. Ez nem csak a végső célt, hanem az arra vezető utat is világosan megszabja. A keresztyénség két alapvető parancsolata közül az első az Isten szeretetére, a másik a felebaráti szeretetre vonatkozik. Ez a második parancsolat nem valami elvont ember-ideál szolgálatát kívánja, és nem korlátozható az alamizsnálkcdás területére sem. A felebaráti viszony állandó kapcsolatot, felelősségteljes törődést jelent embertársaink, a közösség tagjai és összessége irányában. Nyilvánvaló, hogy az olyan társadalomban, ahol a közösségi erkölcs gyenge lábon áll, ahol az önzés, a kapzsiság, a hatalmaskodás és az emberi méltóság megsértése rendszeressé válik, ott a közösségi szervezett munka terén súlyos visszaesés következik be. Sajnos ez a felismerés az elmúlt idők magyar történetében igen sokszor háttérbe szorult. Így a Mátyás király halála utáni évtizedekben a belső meghasonlás és a közerkölcsök züllése a katasztrófát kikerülhetetlenné tették. Az általános züllés útján az ország nagyjai jártak elől. A középkori intézmények bomlása, az újkor eszméinek kiforratlansága betetőzte a romlást. A fenyegető török veszéllyel szemben az ország nem tudott kellőképpen felkészülni és a mohácsi csatában elbukott. A háborúk rettenetes pusztításait nem tudta kellő módon kipótolni. Erőforrásait nem tudta kiaknázni és latba vetni, külső segítségben bízott; el kellett buknia. Valaki azt mondhatná erre: ez mind igaz, de mi most már kis nemzet vagyunk, akár mit is csinálunk, a sorsunkon nem változtathatunk. Ez a felfogás téves és erkölcstelen. A magyarság még ma is bizonyos erőt képvisel, amelyet a mai nemzedék ápolni és gyarapítani képes. Isten különös kegyelméből a magyarság sikeresen átvészelte a közelmúlt borzalmas csapásait. Most megint a “lassú méreg, lassú halál” idejét éljük, mint Berzsenyi korában. A magyarság belső, lelki erejének ápolására soha nem volt nagyobb szükség, mint ma. Otthon és a nagyvilágban egyaránt az anyagiasság, a közömbösség, a közösségi erkölcsök romlása pusztít bennünket. Mint tudjuk, Magyarországon az abortusz megkönnyítése óta évente ötvenezernél több meg nem született gyermeket pusztítanak el az életszínvonal bálványának az oltárán. S ez történik akkor, amikor az anya- és csecsemővédelem, a szociális gondoskodás és a megélhetési minimum biztosítva van. Ha egy nép elveszíti a hitét az emberi élet értékében és értelmében, a saját jövőjében, az erkölcsben, azt a népet elhagyja az Isten is. Az ilyen nép kigyomláltatik az emberiség családjából, mert nem sáfárkodott becsületesen a számára kiszabott osztályrésszel. A mi feladatunk az emigrációban természetesen nem az, hogy kritizáljuk a mienknél sokkal nehezebb keresztet hordozó otthoni testvéreinket, hanem hogy segítsünk nekik ahogy és ahol tudunk. És segíteni mindenki tud, ha mással nem, példaadó keresztyéni magatartással. Nem szavakkal, hanem tettekkel, egyéni és legfőképpen közösségi munkával. A keresztyénség nagy parancsolata embertársaink szeretetére figyelmeztet. Ki lehetne közelebb hozzánk, mint az emigráns magyar testvér? Mert szép, ha valaki a nagyobb emberi kö(Folytatás a 7. oldalon)
