Erős Vár, 1970 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1970-03-01 / 3. szám
ERŐS VÁR 5. oldal Az emlékezés útján . . . (Folytatás a 2. oldalról.) SIMON a kérdező felé fordult. “Csak azért, testvérem, mert a tömegben levő férfiak inkább papok voltak. De biztosan látták az öltözékemen, hogy nem vagyok zsidó, hanem valamiféle idegen s így semmi kockázatot nem vállalnak velem. De legfőképpen azért, mert a katona e cselekedete felett is a mi mennyei Atyánk kegyelmes szándéka mutatkozott meg, aki azt akarta, hogy Simon el ne vesszen a bűneiben, hanem örök életet nyerjen. Ma már tudom ezt, akkor természetesen mindezt nem láthattam” — fejezte be Simon a felvetett kérdésre a választ. “De induljunk el lassan az úton — folytatta Simon. Valami kimondhatatlan keserűség gyülemlett fel szívemben, hogy ennyire megaláztak, nekem kellett a keresztjét cipelnem egy halálraítélt gonosztevőnek. Ügy égett az arcom a szégyentől, mintha korbáccsal vágtak volna végig rajta. Mélységesen gyűlöltem a mögöttem lemaradó erőtlen gonosztevőt. Az oldalt haladó katonák elismerőleg néztek felém. Ügy látszik meg voltak elégedve azzal a megoldással, hogy rám bízták a keresztfa cipelését. De nem festem tovább a lelkiállapotomat, ti magatok is elképzelhetitek mindnyájan, hogy mekkora szégyen volt ez. Nem néztem sem jobbra, sem balra, mentem az úton az első kereszt után. De álljunk meg egy kicsit!” — mondja tovább. A kiséret megáll. Simon folytatja a beszámolót. “Itt ahol állunk, megszólal mellettem egy női hang: — az örökkévaló Isten megáld téged, mert viszed az ő Fia keresztfáját. — Szinte meghökkenve néztem az asszonyra. Kiét viszem? — mordultam rá. S az a galileai asszony — nem tudom, hogy hívták, azóta sem találkoztam vele — elmondotta nekem az Űr Jézusnak egész élete történetét. Mondanom sem kell, hogy mondatról mondatra nőtt a csodálkozásom. Lassan, ahogy beszélt tanításáról, cselekedeteiről, úgy lohadt le szívemben a méltatlankodás lángja, s úgy éreztem, hogy az előbb még agyonnyomással fenyegető keresztfa súlya kisebb lett. A hallottakon elgondolkozva időnként hátratekintettem. A mögöttem jövő zsidó Messiásra, ö azonban egyszer sem nézett rám. Mire felértünk a tetőre, sok mindent megtudtam, amire természetesen soha sem gondoltam. Persze, akkor még nem az örökkévaló akaratát láttam itt, hanem valami mérhetetlen emberi igazságtalanságot. Hiába akartam kérdezni egyet s mást az asszonytól, eltűnt mellőlem, s elvegyült a tömegben. A katonák a második kiásott lyukhoz irányítottak. Itt ledobtam a keresztfát és vártam. Nemsokára ott állt mellettem az, akinek békességemet és üdvösségemet köszönhetem. Nem szólt hozzám most sem, csak rámnézett. Sokat mondó nézés volt ez, ma úgy érzem, mintha azt mondta volna a tekintete. . . jól vagyon jó és hű szolgám, kévésén hű voltál, sokra bízlak ezután.. . A KÖVETKEZŐ pillanatban durva katonakezek ragadták meg és ráfektették a keresztre. Letépték róla a ruhát s nekiláttak véres mesterségüknek. Elfordultam, mert majdnem rosszul lettem ettől a látványtól. Inkább a csendesen sírdogáló asszonyokat néztem. Szerettem volna felfedezni azt, aki előbb olyan sokmindent mondott nekem. Tekintetem végigsuhant a város fölött. Ügy éreztem, mintha valami nagy szomorúság telepedett volna rá.” Elhalkult Simon hangja. Az emlékezés súlya szinte megnémította. — És azután? — hangzott fel egy csendes kérdés. “Már kevés az, amit mondani akarok. Itt maradtam addig, amig kiszenvedett. Hallottam a katonák parancsnokának megjegyzését: Bizony Isten Fia volt ez . . . Azután ott voltam a temetésnél.. . láttam az üres sírt. . . Azután ott voltam a gyülekezetben, azóta is ott vagyok azok között, akik Őt Megváltójuknak tartják. Boldog vagyok, hogy keresztjét vihettem . . . Boldog vagyok, hogy most végig jöhettem ismét veletek az emlékezés útján, s elmondhattam mindezt, azért, hogy ti is erősödjetek annak hallásán . . . ő él! Ezt tudjuk és valljuk. Itt van közöttünk is ... és most jertek, forduljunk vissza, térjünk haza.” Lassú léptekkel, két fia karjára támaszkodva apró, öreges lépésekkel megindult az úton visszafelé Cirénei Simon, akinek megadatott, hogy Krisztus keresztfáját vigye a Golgotára. Erős Sándor Az ember sokféle keresztet ismer. Ismerjük Krisztus előtt 73-ból azt a hatezer keresztfát, amelyre a Spartakusz-féle rabszolgalázadás (helyesebben: emberi szabadságharc) alkalmával a római bosszú hatezer rabszolgát szegezett fel. Ismerjük Krisztus után 70-ből, azt az ötszáz keresztet, amelyre Titus római hadvezér Jeruzsálem ostroma alkalmával ötszáz elfogott zsidó katonát arccal Jeruzsálem felé feszíttetett fel. És a két történelmi dátum között ismerjük a golgotái keresztfát, amelyen Isten Fia adta büntelen életét miattunk, helyettünk s érettünk . . . A pogány nacionalizmus (van keresztyén nacionalizmus is) a jeruzsálemi Golgotát felcserélte aradi és trianoni golgotákkal. Wass Albert írónk és költőnk egyik igen tanulságos és szép versében arról ír, hogy mi magyarok odatérdelünk ugyan a kereszt alá, de egyszer a jobbszélső, máskor a balszélső kereszt alá és minél kevesebbszer a középső kereszt alá. Pedig erre lenne szüksége a magyar népnek, ha megújult nemzet akar lenni! Egyik legkiválóbb magyar evangélizátorunk mondotta egyszer: “Krisztus nagypénteki halála történeti esemény. Szomorú, de ma is érdekes. Régi, de ma is izgalmas. Aki az esemény okát és következményeit keresi, az vallja és hirdeti, hogy nagypéntek oka Krisztus szerelme, hogy Jézus nem tragikus hős, kit egyházpolitikája és forrófejű nacionalista híveinek balgasága sodort végzetesen a keresztfára. A keresztfát Isten tervezte, Jézus végrehajtotta a mi szabadulásunkért! Krisztus Istentől vett élettervében benne volt a kereszt! Csak akkor vagy keresztyén, ha ezt el tudod fogadni és ha a nagypénteki úton ez a nagypénteki zsolozsma sír a lelkedben: A keresztfához megyek, Mert máshol nem lelhetek Nyugodalmat lelkemnek. Ott könnyárban leborulok, Bünterhemtől szabadulok Hol a büntelen szenved. (ea)
