Erős Vár, 1970 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1970-03-01 / 3. szám
2. oldal ERŐS VÁR Az emlékezés utján... Mire a nap felhúzódott a láthatár szélére, az egyik jeruzsálemi kapu előtt 40-50 főnyi embertömeg verődött össze. Kisebb csoportokban álldogáltak és beszélgettek. A reggeli hűvös szellő körülsimogatja őket. “Eljön-e? Mit gondoltok testvérek?” — kerekedik egy hang a többi fölé. “Természetes, hogy eljön, még egyszer sem maradt távol ezen a napon!” — nyugtatja meg egy másik hang a szólót, “öreg már Simon testvér, s bizony nagy erőfeszítést jelent neki ez az eléggé hoszszú út!” — aggodalmaskodik az előbbi hang. “Itt lesz testvérek! Megérkezett két fia is, Alexander és Rufus is” kapcsolódik be a beszélgetésbe egy újabb várakozó. “Igen, igen” erősíti meg mindnyájuk reménységét egy női hang. . . — tudja ő, hogy várjuk! MINTHA CSAK az utolsó hangra érkeznék válasz, a kapu árnyékából kilép három személy. Az a három, akiről a beszélgetés folyik. A két fiatal a középen lassan lépegetőt karolja. Alexander és Rufus, Simonnak fia. Közben már el is érték a csoport szélét. Arcok fordulnak feléjük s megindulnak a közeledők felé, s hamarosan embergyürű veszi őket körül. Az ősz szakállú, magas, szikár ember, aki fölött már jól eljárt az idő, de tartásában a régi energia csillan meg meleg, barátságos hangon üdvözli a tömeget: “Békesség testvérek!” “Nektek is, Simon testvér” — hangzik a válasz. “örömmel jöttem el megint testvéreim, hogy végigvezesselek benneteket az emlékezés útján, ügy érzem, ez lesz az utolsó. Az én Uram haza hív rövidesen. Onnan tudom, hogy soha ilyen élesen nem állt még előttem Urunk golgotái útja, mint most, pedig három évtizeden át töltötte ki életemet ez az élmény. Több olyan aprónak tűnő mozzanat is fontos lett előttem, amire eddig nem figyeltem. Most majd elmondom részletesen. De induljunk!” S máris elindult a menet a kaputól enyhén emelkedő úton. Előtte és utána az összegyűltek. Szó alig esett közöttük, mindenki magába mélyedten lépegetett az előtte haladó után. Fontos és ugyanakkor páratlan élményben lesz részük a jelenlevőknek: egy szemtanú beszél és emlékezik Urunk golgotái útjáról. A csendben csak a saruk csoszogása hallatszott, Kidron völgyéből áradó, csípős leheletü szellő remegtette meg a csenevész fák leveleit. Talán félóra is eltelt azóta, hogy elindultak a kaputól, amikor megállt Simon. Először körülnézett. Tekintetével végigsimította a környék fáit, mintha csak ellenőrizni akarta volna magát, a megtett utat mérte fel pillantásával. A tekintetek várakozóan fordultak feléje. Átlépett az utat szegélyező alacsony kőkerítésen. Fiai aggódó és szeretetteljes figyelemmel segítették apjuknak ezt a már nehéz erőfeszítését. A kísérők egyik része szintén letért az útról. Körülfogták a beszélőt. Kis szünet után lassan peregni kezdett a szó ajkáról. “Éppen erre a helyre érkeztem akkor. Talán egy kicsit el is fáradtam. Megálltam pihenni egy kicsit. Alig hordoztam körül a tekintetemet néhányszor ezen a sokat csodált vidéken, amikor észrevettem, hogy a katonák és nagy tömeg ember tódult ki az útra. Rögtön láttam, hogy kivégzés lesz. Már megjelent szemem előtt az első kereszt is. Hamarosan a második is, sőt a harmadik is. Tehát hármas kivégzés lesz, — mondtam magamban. Mindig féltem a véres dolgoktól s most is arra gondoltam, hogy még mielőtt ide érne a menet, kikerülök a másik útra. De valami tartóztatott. Talán az a látvány kötött le, hogy a második kereszt körül valami zavar lehetett. Ott volt a legsűrűbb a tömeg. Ügy hullámzott innen a magasból nézve, mint a Genezáret tava vihar alkalmával. A katonák idegesen oda-odafordultak a második keresztet hordozó felé és ahogy észrevettem, sűrűn használták dárdájukat is. Csak amikor ideértek, akkor értettem meg, hogy a második elítélt összeroskadt a nehéz gerenda keresztfa alatt s ezért volt a katonák idegeskedése s a menet megtorpanása. Közben csak ideértek elém.” Csend volt. A hallgatóság szinte még a lélegzetét is visszatartotta. Kirajzolódott lelki szemeik előtt ebben a reggeli ragyogásban a Golgotára tartó menet képe. Pontosan el tudták képzelni az eseményeket. “Közben azért elég hamar ideértek — folytatja tovább emlékezését Simon. — Ezt még nem mondtam máskor, hogy a katonák magatartásából kitűnt, hogy sietniök kellett. Bizonyosan parancsba kapták, hogy gyorsan el kell intézniük a kivégzést. Pontosan előttem összeesett a második kereszt vivője. A katona nagyot mordult és még nagyobbat káromkodott. Odaugrott a leroskadt elítélthez és dárdájával próbálta talpra állítani szegényt. A következő pillanatban, nem is tudom hogyan, de a hozzám legközelebb álló katona megragadta a kezemet és átrántott a kőkerítésen. Még fel sem ocsúdhattam, amikor már ott álltam az elejtett keresztfa mellett. Fogd és vidd! — kiáltott rám gorombán a másik. A pillanatnak töredéke alatt belémnyílalt az a gondolat, hogy engem keresztfájának a cipelésére. Még egyetlen szó sem hagyhatta el ajkamat, amikor már a dárda nyelét éreztem az oldalamban. Biztos látta az arcomra kiült tiltakozásomat, útálatomat, hogy ezt tette, ösztönösen lehajoltam a keresztfa fölé. Egy fogással kitapasztaltam az otromba kereszt súlypontját és máris a vállamon volt. Rá sem néztem arra a gonosztevőre, aki miatt így megaláztak. Eündultam nagy lépésekkel az első kereszt után.” — Csend lett. “Simon testvér — szólalt meg valaki a csendben — már a múlt évben is szerettem volna megkérdezni tőled, miért pontosan téged választott ki a katona, hiszen voltak férfiak a tömegben?” (Folytatása az 5. oldalon)
