Erős Vár, 1968 (38. évfolyam, 1-9. szám)
1968-12-01 / 9. szám
6. oldal ERŐS VÁR élettől. Jó tudnom, hogy az nem én leszek; én nem halhatok meg. A pálma szentül hitte, hogy leveleinek halálos suttogása a két vándort illeti. Űk maguk is bizonyára hitték, hogy haláluk közel van. Ez látszott arcvonásaikból, midőn elhaladtak az utat szegélyező teve-csontvázak egyike mellett. Ez látszott tekintetükön, melyet a tovaszálló keselyük után küldtek. Másképp nem is lehetett. El voltak veszve ... A vándorok most észrevették a pálmát, meg az oázist s meggyorsították lépteiket, hogy vizet találjanak. De ahogy az oázisba értek, összerogytak kétségbeesésükben. A forrás ugyanis kiszáradt. Az eltikkadt aszszony letette gyermekét a földre, s maga sírva a forrás szélére ült. A férfi melléje dőlt, végigfeküdt a földön s mindkét öklével verte a szárazságtól megrepedt göröngyöt. A pálma hallotta, amint egymás közt arról beszélnek, hogy meg kell halmok. Azt is hallotta beszédjükből, hogy Heródes király az összes két és három év közötti csecsemőket leölette, félelemből, hogy köztük van a zsidók várva-várt, nagy, újszülött királya. — Egyre zokogóbb leveleim zúgása — gondolta a pálma. — Ezeknek Ö-ÉV ESTJÉRE . . . “Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Zsolt. 9:12) Határidő Határidő ... dolgozatbeadás . . . Határidő .. , vizsga, kollokvium . . . Az elején tempós ráérés, aztán egyre sebesebb hajrá, utolsó napok lázas lüktetése... Határidő. S így futnak a napok az utolsó határidő felé. Addig feladatokat elvégezni! Addig mulasztásokat bepótolni! Addig nehéz leckéket megtanulni! Megíratlant megírni, kimondatlant kimondani! Addig, addig! De meddig? . .. TÜRMEZEI ERZSÉBET a szegény menekülőknek nemsokára üt végső órájuk. Megértette azt is, hogy a két vándor rettegve fél a sivatag veszedelmeitől. A férfi azt mondta, hogy jobb lett volna menekülés helyett megküzdeni a katonákkal. Haláluk könnyebb lett volna. — Isten segít majd rajtunk — válaszolt az asszony. — Egyedül vagyunk ragadozók és kígyók tanyáján. Nincs ételünk, italunk. Hogyan segítene Isten? — mondta a férfi, s kétségbeesésében megtépte ruháját, a földre szorította arcát. Nem volt már reménye, mint az olyan embernek, ki halálos sebet hord szívében. Az asszony mereven ült helyén, kezeit a térdén összekulcsolta. Tekintete, mely a pusztaságba szállt, határtalan vigasztalanságról beszélt. A pálma észrevette, hogy leveleinek suttogása mind erősebbé válik. Az asszony is meghallhatta, mert szemeit a pálma koronájára emelte. Ugyanekkor önkéntelenül kitárta karját. — Óh, datolya! Datolya! — kiáltott. Akkora vágy reszketett hangjában, hogy maga az öreg pálma is óhajtotta, bár ne volna törzse magasabb, mint a tüskerózsa bokra s gyümölcse oly könnyen elérhető, mint a galagonya. Jól tudta, hogy koronája tele van datolyával, de miképp érjen ember oly szédítő magasságba? A férfi már előbb látta, minő elérhetetlen magasságban csüng a pompás gyümölcs. Fejét fel sem emelte, csak arra kérte az asszonyt, ne vá gyakozzék lehetetlenekre. De a gvermek, ki addig ide-oda tipegett, hantokkal s fűszálakkal játszadozott, hallotta anyja kiáltását. Az apróság nem tudta elgondolni, hogy anyja ne kapna meg bármit, amit kíván. Mihelyt datolyáról volt szó. kezdte a Iát vizsgálni. Gondolkodott, tévelődött, miképp lehetne a datolyához férni. Aranyos fürtiei alatt szinte összeráncolódott tiszta homloka. Végre nevetés futott át arcán. Megtalálta a módiát. Odament a pálmához, kicsiny kezével megsimogatta törzsét s édes gyerekhangon így szólt: — Pálma, hajolj meg! Pálma, hajolj meg! És íme, mi történt? Mi történt? A pálmalevelek felzúgtak, mintha orkán vágott volna közéjük s a pálma hosszú derekán rémes borzalom futott végig. A pálma érezte, hogy a kis gyereknek hatalma van fölötte. Lehetetlen volt a parancsnak ellenszegülnie. Szakasztott úgy, ahogy emberek szoktak meghajolni uralkodók előtt. Hatalmas ívben közeledett a földhöz s végezetül oly mélyen megdőlt, hogy nagy koronájának reszkető levelei a sivatag homokját söpörték. A gyermek nem ijedt meg, nem is csodálkozott, hanem örömkiáltások közt szedte le az öreg pálma friss, dús gyümölcseit. Ahogy teleszedte magát s a fa még mindig a földön hevert, ismét egész közel lépett hozzá, becézgette s végtelenül gyengéd hangon így szólt: — Pálma, kelj fel! Pálma, kelj fel! S a hatalmas fa szótlanul, tisztelettel feszítette meg hajlékony törzsét. Levelei úgy zengedeztek, akár a hárfa. — Most már tudom, kit illet a halál melódiája — mondta magában az öreg pálma, mikor ismét egyenesen állt. — Ezek közül az emberek közül egyiket sem. A férfi és az asszony pedig térdreborultak és dicsérték Istent. — Láttad szorongásunkat s elvetted aggodalmunkat. Te vagy az erős, ki meghajlítod a pálma törzsét, mint a gyönge nádat. Mely ellenségtől rettegnénk, ha a te hatalmad oltalmaz minket? ☆ Mikor nemsokára karaván vonult át a sivatagon, az utasok látták, hogy a nagy pálmának levélkoronája fakóra vált. — Miképp történhetett ez? — csodálkozott egyik vándor. — Ennek a pálmának nem szabad meghalnia, amíg királyt nem lát, aki nagyobb, mint bölcs Salamon. — Talán már látott is — válaszolt egy másik sivatagjáró.
