Erős Vár, 1968 (38. évfolyam, 1-9. szám)
1968-12-01 / 9. szám
ERŐS VÁR 5. oldal LAGERLŐF ZELMA: JCL EQl]lPTOmi ÍÍIEIIEKÜLÉS M ávol napkelet sivatagján élt sok-sok év előtt egy rendkívül öreg, hihetetlenül magas pálma. Akik átvonultak a sivatagon, megálltak alatta és szemügyre vették, mert magasabb volt minden más pálmánál, sőt azt szokták róla mondani, hogy bizonyára magasabbra fog nőni a piramisoknál s az obeliszkeknél is. Állt a pálma nagy magányosságban s ahogy egy napon elnézett a sivatag fölött, látott valamit, ami anynvira meglepte, hogy csodálkozásában ide-oda ringatta hatalmas lombkoronáját karcsú törzsén. A sivatag széle felől két magányos vándor közeledett. Még nagyon-nagyon messze jártak, valósággal hangyáknak látszottak, de bizonyos, hogy két ember volt. Két idegenje a sivatagnak — a pálma ismerte a sivatag népét — egy férfi és egy asszony. Az asszony szamáron ült, a férfi mellette ballagott. Nem volt se vezetőjük, se sátruk, se teherhordó állatjuk, se vizes tömlőjük. — No — mondta a pálma magában —, ezek ketten meghalni jöttek ide. A pálma gyorsan szerteszét tekintett. — Csodálom — folytatta —, hogy még nincsenek itt prédájukért az oroszlánok. Nem mozdul egyik sem. Sivatagi rablót sem látok. De majd jönnek. — Hétszeres halál vár rájuk — tűnődött a pálma. — Oroszlán szétmarcangolja, kígyó halálra csípi, szomjúság elepeszti, homokvihar eltemeti, rabló megöli, napsugár elégeti, félelem elemészti szegényeket. Megpróbált másra gondolni. Ennek a két embernek sorsa elszomorította. De körötte, a szétterülő egész sivatagban nem akadt semmi, amit már évezredek óta ne ismert és figyeli volna. Semmi sem érdekelte. Újból a két vándorra kellett gondolnia. — A viharra és szárazságra! — szólt s az élet két nagy ellenségét emlegette — mit hord a karján ez az asszony? Azt hiszem, ezek a tébolyodottak kis gyermeket is visznek magukkal. A pálma, mint az öregek rendesen, távollátó volt, s valóban jól látott a messzeségbe. Az asszony karján egy gyermek ült, fejét anyja vállára hajtotta és aludt. — A kicsikének nincs is elegendő ruhája — folytatta a pálma. — Látom, anyja rongyaiba van takarva. Szerencsétlen asszony, nagy sietve ragadhatta ki a bölcsőből s rohant vele tova. Most már értem. Ezek a:, emberek menekülők... — De mindazonáltal bolondok. Ha csak angyal nem oltalmazza őket, jobb lett volna ellenségeiktől minden rosszat eltűrniök, semhogy a sivatagba vonuljanak. — Képzelem, mi történhetett velük. A férfi munkája mellett volt, a gyermek aludt a bölcsőben, az aszszony elment vízért. Alig tett az ajtóból két lépést, látta, hogy ellenség tör hajléka felé. Visszarohant a házba, karjába kapta gyermekét, odakiáltott urának, hogy kövesse, aztán elmenekültek. Egész napon át bujdokoltak, bizonyára nem nyugodtak egy pillanatra sem. Igen, így történhetett; s én mégis azt mondom: ha csak angyal nem oltalmazza őket... — Annyira meg vannak rémülve, hogy fáradságot s más testi fájdalmat nem is éreznek; de látom, hogy a szomj-halál már csillog a szemükben. Ismerem a szomjuhozók ábrázatát. A szomjúságra gondolván, görcsös rángás lepte meg a pálma karcsú törzsét s hosszú leveleinek tömérdek apró vége felkunkorodott, mintha tűz pörkölte volna meg. — Ha ember volnék, sohasem merném a sivatagot felkeresni. Nagyon bátor lény az, aki ide beteszi a lábát, holott nincsenek gyökerei, melyek lehatolnak a soha el nem apadó viz.erekhez. Még pálmákra is veszedelmes itt az élet. Olyan pálmára is, minő magam vagyok. — Ha tanácsot adhatnék nekik, arra kérném őket, forduljanak viszsza. Ellenségeik sem lehetnek velük kegyetlenebbek, mint a sivatag. Talán abban bizakodnak, hogy a sivatagban könnyű az élet. Én tudom legjobban, hogy néha magamnak is nehéz életben maradnom. Emlék szem, ifjúságom idején egyszer a szélvihar valóságos homokheggyel borított el. Közel voltam a megfulladáshoz. Ha egyáltalán meghalhattam volna, ez lett volna az utolsó órám. A pálma folytatta hangos gondolkodását. Szokása már ez az öreg remetéknek. — Hallom, hogy csodásán dallamos búgás fut keresztül lombjaim koronáján. Minden levelem szárnyat öltve zeng. Nem is tudom, mit érzek ezeknek a szegény vándoroknak látásán. Az a szomorú asszony oly szép. Emlékeztet életem legcsodá latosabb eseményére. S mialatt az öreg fa levelei halk melódiákat zizegtek, a pálma arra a nagyon régi időre gondolt, mikor két tündöklő hírű emberi lény volt az oázis vendége: Sába királynője s vele a bölcs Salamon. A szép királyné hazafelé tartott országába, a király egy darabig elkísérte s itt búcsúztak el egymástól. — Ennek az órának emlékére — szólt a királynő — datolyamagot ültetek a földbe s azt akarom, hogy pálma nőjön belőle, amely erősödvén, éljen mindaddig, mígnem király támad Júdeábán, aki nagyobb Salamonnál. Ezeket mondván, elültette a magot s megöntözte szép szeme könvnyeivel. — Miért, hogy épp ma gondolok erre? — kérdezte a pálma önmagát. — Oly szép-e az asszony itt, hogy arra a legfönségesebb királynéra emlékeztet, akinek szavára növekedtem s éltem a mai napig? — Leveleim zúgása egyre erősebb s olyan fájdalmas, akár valami halotti ének. Mintha csak azt jósolná, hogy valaki nemsokára megválik az
