Erős Vár, 1968 (38. évfolyam, 1-9. szám)
1968-01-01 / 1. szám
4. oldal ERŐS VÁR ERÖS®VÄR AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA Az Amerikai Evangélikus Egyház Magyar Konferenciájának lapja. Szerkesztő és kiadó: Juhász Imre. Munkatársak: Egyed Aladár és Bernhardt Béla. “ERŐS VÁR” (“MIGHTY FORTRESS”) P.O.Box 02148, Cleveland, Ohio 44102. Published by the Hungarian Conference of the Lutheran Church in America. Issued monthly October to May, bi-monthly in June/July and Aug./Sep. No. 1 (110.) Vol XXXII. JANUARY 1968 Subscription: $3.00 a year. Second-class postage paid at Cleveland, Ohio. FONTOS! Minden szerkesztőségi anyag, kézirat, gyülekezeti hír, úgyszintén a lappal kapcsolatos minden levelezés, előfizetés és adomány erre a címre küldendő: "ERŐS VÁR" P. O. BOX 02148 _____CLEVELAND. O. 44102 Az "ERŐS VÁR" előfizetési díja egy évre csak 3 dollár. Szíveskedjenek a lejárt előfizetéseket késedelem nélkül beküldeni a fenti címre. Be nem jelentett címváltozás esetén a posta a kézbesíthetetlen újságot megsemmisíti, a kiadóhivatalnak pedig külön portót kell fizetnie. Erre a költségre különösen nem-előfizetők, késedelmező előfizetők, vagy többéves hát ralékban lévők esetében nehéz fedezetet találni. Ezért kérjük olvasóinkat, hogy minden esetben pontosan adják meg címüket a “Zip Code” szám feltüntetésével együtt! Az újságot “Zip Code” szám nélkül nem kézbesíti a posta. Címközlésnél tüntessék fel az utca megjelölését is; pl. St., Rd., Ave. Ugyanis egyes postai zónában azonos nevű utcákat csak így lehet megkülönböztetni. Printed by Classic Printing Corporation 9029 Lorain Ave., Cleveland, O. 44102 A SZÉNÉGETŐ MESÉJE pégideje, mikor messzi hegyek között barangoltam, egy öreg, hajlotthátú szénégetővel vetődtem öszsze. Valahol az erdőben ért bennünket az este, letanyáztunk, tüzet rak tunk s amint lassan fölénktelepedtek a csillagok, csöndes szóval, nagyokat hallgatva közben, elmondta ezt a mesét. Pattogott a rőzsetűz s nekem mindegyre arra kellett gondolnom, hogy sajátmagáról beszél. Pedig hiszen megértettem, hogy valamikor soksok esztendővel ezelőtt kellett ennek történnie, mikor még ő sem lehetett a világon. De akivel megesett, magányos öregember volt, akár a barázdál tarcú szénégető s azóta is, ha fölidézem magamban szavát, őt látom magam előtt, kezében a cserépcsuporral, ahogy féltő, görcsös ujjaival megmarkolja s maga elé tartja kérőn ... Szegény emberé volt az a kékmázas cserépcsupor. Odafönn lakott, a falucskát őrző hegyoldalon, egyetlen árva viskóban. Fia, lánya, ha talán mellette tipegett is egykor, elhagyta régen, nem maradt senkije, semmije, csak a dorongfákból rótt födél a feje fölött, meg a kis cserépcsupor, amelyik a mindennapi betevő falatját adta. Ügy bizony, mert csodálatos egv csupor volt az! Kitől kapta, hogyan jutott hozzá, nem árulta el soha. De azt bárki láthatta, tulajdon szemével, hogy elég volt abba egyetlen szem babot, borsót hullajtani, menten zubogni, forrni kezdett s megfőzte belőle a levest! JTlhagyatottan élt odafönn a hegyoldalban a szegény öreg. A kecskenyáját legeltető kis pásztorlány járt csak arra néha. Különben neki magának kellett minden áldott napon leereszkednie a keskeny ösvényen a faluba, bekopogtatott a jó emberekhez s feléjük nyújtotta csuprát. Egy szem borsó, lencse, még a legszegényebb háznál is akadt. Ki ne dobta volna bele a kiscsuporba? Ahol tehették, még egy karéj kenyeret is szeltek melléje. Éhenhalnia hát nem kellett, amíg végképp ki nem vész az irgalom az emberek szívéből. Annál a pár kanálnyi leveskénél többre meg nem is vágyott. Valahányszor az öreg lebotorkált a viskójából, legelőször is a falu szélén épült, nagy, piros cseréptetős ház előtt vitt el az útja. A kémény itt mindig füstölt s a gyümölcsöskertből puffadtra hízott almák, sárga körték integettek. De ő mégsem zörgetett be a cifra vaskapun sohasem. Tudta, gőgös, nagyralátó ember lakik ebben a szép házban, még a falubelieket sem igen akarja ismerni, a magafajta kopott koldust meg tán bottal verné el a küszöbéről. Éveken át elkerülte a pirostetős házat, míg egyszer aztán mégis maga a kevély gazda nem kiáltott rá: — Hé öreg, hová-merre? — mert ilyen kurtán-furcsán beszélt, mintha aranyért mérné a szót is. — Jóemberekhez... — állt meg tisztességtudóan az apóka. — Aztán mit akarsz tőlük? — Vetnek mindennap valamit a csupromba ... egy szem babot, lencsét. Kifő belőle a levesem. — Egyetlenegy szemből? — kacagott hitetlenkedve a dölyfös ember. Az öreg csak rábólintott. — No, ilyen csuprot se láttam még! Add ide, hadd próbálom ki a tudományát! Ha igazat beszélsz, kapsz érte egy tallért. — Mire mennék én a tallérral? Hamarabb kifogy a pénz, mint a könyörület! Megmérgesedett erre a gazda: — Hát, ha olyan nagyra vagy a csoda-csuproddal, főzzön neked levest ebből! — s azzal beléhajított egy követ. Az öreg nem válaszolt egy hangot se, csak megfordult s szomorúan visszaindult a viskójába. Ügy belefájdult a szíve a módos ember gonoszságába, aznap még enni se kívánt. Mikor hazaért, kivette a csuporból a goromba követ, elnézegette. Olyan volt az, mintha a szívéből vetett volna elébe egy darabot a faluszéli gazda. Elrakta a polc sarkára, ő maga meg végigdőlt a szalmavackán s ebéd helyett az álmot választotta. ■peltek, múltak aztán a hetek, hónapok, az apókát eltartotta a falubeliek jósága. Nem érte bántás egyik háznál sem, várták már, rossz időben leültették a kemence mellé, hogy ott kanalazgassa ki levesét. Talán többet az életben sem találkozik a pöffeszkedő emberrel, ha az emeletes ház ura egyik verőfényes délután cserkészni nem indul a hegyoldalba. Sugarasan ragyogott a
