Erős Vár, 1968 (38. évfolyam, 1-9. szám)
1968-01-01 / 1. szám
ERŐS VÁR 5. oldal mennybolton a nap, azzal a szilánkos, haragos izzással, amelyikből olyan sűrűn támad égzengéses vihar. Most is így fordult. Az erdős, sziklás hegygerincen eltévelyedett a kertjéhez szokott gazda s mire rálelt a csavaros kis ösvényre, épp bőrigázott. Lefelé bukdácsolva fedezte csak föl a százados tölgyek oltalmában meghúzódó faházikót. Ügy takarták fölébe súlyos lombjukat a hatalmas fák, mintha maguk is tudnák, hogy a cseppnyi hajlék lakóját kívülük nem védi senki. Nehéz csöppekben zuhogott a zápor, a fellegek sötétje ijedelmesen függött a magasban, süvítő szél cserdített a fák közé s a cifraöltözékű úr mocskosán, sárosán zörgette meg a viskó ajtaját. Nem tudta, kinek a tanyája lehet, igaz, nem is sokat törődött vele, elég, ha menedéket nyújt neki addig, míg a vihar el nem vonul. Az öreg meg sem ismerte a csapzott vándort, aki bebocsátást kér ilyen ítéletidőben, de szívesen fogadta. Beljebb tessékelte mindjárt. — Húzódj ide a padkára, ha meg nem veted ... különb helyem magamnak sincs. viharból érkezett embernek vacogott a foga, fázósan dörzsölte kezét s átkozta magában az eget, amiért ilyen nyomorúságos rókalyukba verte be. — Nincs valami enni-innivalód, hogv fölmelegítsen? — fordult a sarokban kuporgó öreghez. S fennhéjázón mindjárt hozzá is tette:’- Nem ingyen kívánom, ne félj. Van miből megfizessem! Erről a hangról ismerte meg egyszeriben váratlan vendégét az apóka. Szempillantás alatt végigfutott rajta, hogyan bánt el vele ez az ember odalent a faluban. De bosszúvágy, harag, szemernyi se szorult belé. Szívesen felelte most is: — Megkínálnálak, ha csak egy korty italom, falásnyi elemózsiám is lenne. Dehát nem tartok én semmit, magam is jóemberek kegyelméből élek. — Te vagy talán az a csupros kéregető? — szúrta meg gyanakvón, hideg tekintetével a látogató. — Én uram. S egyébbel nem szolgálhatok neked, hacsak a múltkori adományoddal nem, mert azt itt őrzöm, látod, most is! — Megforgatta ujjai között, majd gondolt egyet, elmosolyodott, belepottyantottá a kiscsuporba. A gazdag embert elfutotta a szégyen pírja. Lehúnyta fejét mérgesen maga elé: még ez az ágrólszakadt merészel tréfálni vele? De abban a minutumban már zubogni is kezdett a csupor. Gazdája jó szívvel tette bele a rideg követ, hát ő sem akart hátramaradni tőle: kifőzte a leveskét a kavicsból is. — Ez majd megmelegít... — nyújtotta vendége felé az apóka. Még görbe cinkkanalát is odaadta, amivel maga szokott enni. — Kőből leves? — bámult el a dölvfös ember s mohón utánakapott. Nagyon átjárta a szél odakinn, megtapadt rajta a csuromvizes ruha is, alig várta, hogy végigbizseregjen nyeldeklőjén az első forró korty. Hanem, amint megmerítette kanalát a csuporban, egyszeriben zörgő kaviccsá vált az előbb még párolgó, jóillatú leves. Elhülve nézte, érezte, amint megsúlyosodik kezében a csupor. Aztán fölpattant, rárivallt az öregre: —Ügy? Belőlem mersz csúfot űzni, te rongyos csavargó! Nesze, itt a fizetség a levesedért! — s azzal teljes erejéből földhözvágta a kővel teli csuprot, hogy száz cserépre törött. Az apóka meg sem bírt szólalni a rémülettől. Odavan mindene! Két tenyerébe temette arcát s mikor föltekintett, annyit látott csak, hogy lobogó villámfénynél kirohan a kunyhóból a gazdag ember s iszonyú csattanással vágja be maga mögött az ajtót. A vihar elcsöndesedett aztán, kitisztult az esti égbolt, de az első hajnalsugár is abban az egy helyben találta az apókát, ahol előző este lekuporodott. Le nem húnyta szemét egész éjjel s most, a ráköszöntő reggelen a viskó földjét nézte reménytelenül, hogy összeszedhesse legalább a hűséges kiscsupor darabjait, kiválogassa a szétszóródott kavicsok közül a körömnyi cseréptörmelékeket. Egybe is gyűjtötte a markába valamennyit. De hiszen abból a pozdorjává zúzott cseréphalomból éppúgy nem lesz többé ép csupor, ahogy belőle ifjú legény! S aztán kiült a kunyhó elé a pirosló reggelbe, csak merengett a ködökből kibújó hegycsúcson s arra gondolt, mennyivel könnyebb annak! Megvan egy falás nélkül, ki tudja mióta. Épp ilyennek látta már a hetedik ükapja s nem lesz más a hetvenhetedik dédunokája idejében sem! A hegyi ösvényen vékony kis kolompszó csilingelt föl. A kecskenyájat terelgette az esztenára a pásztorlány. Kékszemű, mezítlábas lányka volt, halk, akár a szegények sóhajtása. Csak az énekét hordta erre nagyritkán a szél, ha elunta magát odafönn a legelőn s eldúdolgatott magának. És most, amint fölfelé lépkedett a hajlatok között, észrevette a házikója előtt szomorkodó öreget. — Jóreggelt apóka! Miért búsulsz? — kérdezte meg szelíden. — Vége a kiscsupromnak... — nyitotta szét tenyerét az öreg s megmutatta a kékmázos szilánkokat. — Eltörött? — rémült el a kékszemű pásztorlány. — De hát hogyan, mikor? S amint végighallgatta az apóka történetét, érezte, mint lesz csordultig az ő szíve is szomorúsággal. Már épp olyan nehéz lett, akár a kővel teli csupor a kegyetlen ember markában. — Szegény, szegény apóka... mi lesz most már veled? — sóhajtott föl. — Semmi, kislányom ... kár a fejed törni rajta. De akkor már hullottak a könnyek a pásztorlány szeméből. Végigcsorogtak az arcán, bőven omló, gyöngyös patakban s egyenesen a szegény öreg ember tenyerébe pottyantak, rá a csupor cserepeire. És amint a könnyek átfolytak a széthullott darabkákon, úgy tapadt össze megint egyik cserép a másikkal, erősen, biztosan visszaforradva a régi helyére, míg csak a kiscsupor újra éppé nem lett... |?s itt végétért a hajlotthátú szénégető elbeszélése. Ketten ültünk a kihúnyt parázsnál, körülöttünk az őszi erdők nagy-nagy hallgatása s fejünk fölött a kigyulladt csillagok. Tündököltek gyémántfehéren, minden sötétségen keresztülhatolva, akár a tört cserepet egybeforrasztó, sebet gyógyító emberi jóság. Vidor Miklós “NEM JÁROK TEMPLOMBA!” — mondod büszkén? Vedd tudomásul, hogy Istennek egyáltalán nincs szüksége reád: Ő nélküled is Isten marad. De bizony éppen NEKED égető szükséged van az Istenre!
