Erős Vár, 1968 (38. évfolyam, 1-9. szám)
1968-05-01 / 4. szám
ERŐS VÁR 3. oldal A rohanó idő árjában két évtized távlatából emlékezünk lelkészi munkánknak arra a szakaszára, amely a legnehezebb, de talán a legszebb és legeredményesebb volt: a németországi magyar református és evangélikus lelkigondozói szolgálatunkra Emlékezünk pedig azért, mert ez lelkészi szolgálatunknak egyik rendkívül fontos részét képezi — hiszen egyháztörténelmünknek, mely felelősségre von minket, számot akarunk adni, hogy próbás időkben miként teljesítettük szolgálatunkat — s mert a felettünk ma is csak ítélkezni tudók előtt szeretnénk feltenni a kérdést: vájjon a mi kimenetelünk, kimenekülésünk, kintmaradásunk nem volt-e benne Isten akaratában és bölcs intézkedésében? Ha nem lettünk volna kint, akkor ki kellett volna küldeni lelkigondozókat a világba szétszórt híveink után. A magyarországi reformátusok 1933. évi III. egyházi törvénycikke így szól: “A református egyház Istentől rendelt feladata: idegenbe szakadt véreink lelkigondozása mindenütt, ahol ezt a körülmények szükségessé teszik és a nemzetközi viszonyok megengedik. ’ ’ Milyen volt a németországi helyzet, amelyben éltünk? A büntetés, melyet a győzők mértek a németekre és a háborúvesztéssel járó bajok sokszoros mértékben a magyarok nyakába szakadtak. A németeknek módjuk volt arra, hogy sanyargatott állapotukból kikerüljenek, de mi magyarok a nyomorúságban maradtunk, mert a “náci bűnök’’ bélyegét nyomták ránk. A világháború utáni időnek ezt az igazságtalanságát nem tudtuk magunk felől elhárítani. Hazánk felől pedig a “nyugatos-reakeiós’’ és a “hazaárulás ’ ’ vádját olvassák még most is ránk. Az igazság pedig az, hogy Németországban nem egy “náci”, vagy “nyilas’’ és nem is egy “ reakciős-nyugatos ” réteg szenvedett, hanem egy szívtépően szerencsétlen és nyomorult nép-roncs sínylődött, mely bűnbánati al kutatta: mivel érdemeltünk ilyen sorsot és eszelős félelemmel nézett a maga és gyermekei kilátástalan jövője elé. Miért jöttünk ki? Mert kiparancsoltak, mint katonát, mint hivatalnokot, gyárak, üzemek alkalmazottait . . . mert kergetett a háború fergetege Bukovinától, Moldvától, Kárpátaljától, Erdélytől kezdve egyre dagadó folyamban az Alföldön és Dunántúlon át... mert űzött a katonai parancs, nógattak a polgári hatóságok rendeletéi és sodort az életösztön, a félelem és a magyar balsors. Miért nem mentünk haza? Mert nem volt hová mennünk. “Verebeké lett a feeskefészek. ’ ’ Tudtuk akkor is és tudjuk ma is, hogy nem lett könnyebb a csehszlovák, jugoszláv iga, sem a román járom. Mert tudjuk, hogy az újra, még jobban széttépett édes magyar haza már nem a miénk, tehát benne mi, akiknek homlokára nyomták a “nyugatos” bélyeget, alig kapunk állást, hivatalt, munkát, kenyeret. Nem mentünk haza, mert mireánk nézve odahaza a békesség, szabadság és biztonság illuzórikussá vált... Az ilyen magyarokból álló gyülekezetek minden nélkül ellehettek, csak pásztor nélkül nem. Hát ezért maradtunk! Dr. Kapi Béla egyetemes püspökünk is elfogadta ezt az álláspontunkat s belátva, hogy idekint nagyobb szükség van mireánk, mint otthon, azt írta: maradjunk és a menekültek lelki gondozásával engem és Asbóth Gyulát bízott meg. Ezért lettünk mindketten a vezetőbizottság tagjai és ezért hívtuk be, mint világit, Szalay István volt dunántúli egyházkerületi felügyelőt harmadik tagnak. Számításunk szerint munkánk kezdetén 17 ezer protestáns magyar volt szétszórva Németország területén, akiket szervezkedésünk után 46 lelkész és lelkigondozó pásztorolt (35 református, 10 evangélikus és 1 unitárius). Volt összesen 198 istentiszteleti központunk, ahol istentiszteleteinket tartottuk, hitoktatást végeztünk, konfirmáltunk és a szentségeket kiosztottuk. Nagy Sándor vezető lelkészünk 1947. évi jelentése szerint ezek a lelkigondozók egy évben közel háromszázezer kilométert utaztak, amely na gyobb részében 100 kilométeren belüli rövidebb útszakaszokból állott, de voltunk olyanok, akik 20 000 kilométert is utaztunk szolgálataink közben. Esőben, hóban, roszszul táplálva, rossz cipőben és gyenge ruhában, nem egyszer romok között töltve az éjszakát, jártuk körzeteinkben az istentiszteleti központokat, kórházakat s ha kellett, a börtönöket is. Külön látogattam a Németországban létesített amerikai hadifogolytáborokat is, ahová még élelmiszert is szállítottam szekérrel. Nagy öröm volt, amikor katonáink 8 hónapi (Folytatás az 5. oldalon) Az egyházi esztendő A húsvét utáni vasárnapokat az Űr feltámadása feletti örvendezés s az abból fakadó új élet öröme tölti el. A liturgikus szín fehér, az öröm színe. Sorozatos közleményünket a húsvét utáni 5. vasárnappal folytatjuk. Neve: Bogaié (imádkozzatok) az aznapi evangéliumból származik: “kérjetek és megkapjátok” (János 16:24). 6.: Exaudi (Ismét a bevezető igéből: Halld meg, Uram, hangomat, Zsolt 27:7). A 6. vasárnap előtti csütörtökön van a mennybemenetel ünnepe, melyet a római katolikusok áldozócsütörtöknek neveznek. Urunk felment, de mégis velünk van a világ végezetéig, amikor majd látható módon visszatér. Legyetek hát az Ő tanúi! Pünkösd kettős ünnepe a Szentlélek kitöltésére s az Ö munkája nyomán az Anyaszentegyház megalakulására emlékeztet (Ap. Csel. 2. r.). Az oltárterítő piros színe a Szentlélek égi lángját jelképezi. A pünkösd utáni vasárnap a Szentháromság ünnepe. Az egyházi esztendő ün nepes félévét zárja be az “ ünnepek koronája”. — Karácsony az Atya ünnepe volt, amikor megmentő szeretetét i egyszülött E i a földre küldésében : nyilvánította ki. Hús vét a Fiú ünnepe, aki feltámadott a halálból. Pünkösd a Szentlélek ünnepe. E hármat foglalja most össze a minket teremtő, megváltó és megszentelő Szentháromság Isten ünnepe. Szentháromság ünnepén s annak oktávján (a rákövetkező vasárnap, Szth. u. 1.) az oltárterítő színe fehér. A Szentháromság utáni vasárnapok (az ún. ünneptelen félév során) azt hirdetik, hogy a Szentlélek miképpen munkálkodik üdvösségünkért, Krisztus visszajöveteléig. Szth. u. 2. vasárnaptól kezdve az oltárterítő zöld színe az örökélet re ménységét mutatja. (Folytatjuk) U.S.A. • Evangélikus, római katolikus és más keresztyén egyházak kiküldöttei ülés-sorozatot kezdtek meg a Miatyánk és más állandó liturgikus szövegek egyesítése céljából.
