Erős Vár, 1968 (38. évfolyam, 1-9. szám)
1968-04-01 / 3. szám
ERŐS VÁR 5. oldal — Elvitték az Úrnak holttestét! Arimátiai József meghalt volna? Nem, mégse. Most kiáltotta az egyik asszony a nevét. — Mondjuk meg az Arimátiainak! — Nem, nem! A tanítványoknak! Péternek meg Jánosnak! Hirtelen nekiindult az asszonyhad. Lebotorkáltak a kert aljába, átléptek a kidőlt kerítésen, aztán futni kezdtek. Abdi fejcsóválva nézett utánuk. Mit kerestek ezek itt? Holttestet? Hiszen nem halt meg József! Ellopták? Mit? Kicsoda? Itt nem járt senki sem még ma előttük. A kutya sem ugatott. Biztosan eltévesztették a helyet. Máshol van az a sir, amit keresnek. Nem sokáig morfondírozott ezen. A városi úton két ember futott a kert felé. Az egyik úgy látszik, jobban bírta az ira mot, mert egyre inkább elhagyta a másikat. Abdi leselkedve húzódott le a bokor mögé. Fentről sebesen szaladt a kutya a hegyoldalon lefelé. Abdi lecsendesítette és befogta a száját. A kutya is lelapult a földre. Fiatal ember érkezett elsőnek. Verítékes, lángoló arccal állt meg a sírkamra előtt. Benézett a kamrába, de nem lépett be. Abdi nem tudta, mit láthat ott bent, mert felülről eltakarta egy szikla a bejáratot. Most ért fel a másik. Deresedé, középkorú férfi volt, nehezen, asztmásán kap kodott levegő után. Minden tétovázás nélkül azonnal belépett a sírkamrába. Abdihoz csak a hangok jutottak fel. — Nincs itt. Te itt voltál a temetésen? — Itt voltam. Hat órát szenvedett a kereszten. Délután háromkor halt meg és még a sabbát előtti órában eltemettük.-—A sziklát ráhengerítetétek a sír bejáratára. — Rá. Még le is pecsételtette a római. — Ugyan kinek volt bátorsága elhengeríteni a követ? Abdi arca lángolt az izgalomtól. Szeretett volna lekiáltani, mert hiszen szemtanúja volt! (—Az Isten gördítette el.) — Péter! Látod a halotti lepedőket? — Mi van velük? — Nem látod, hogy gondosan össze vannak göngyölítve? — No és? — Ha elvitték volna, vele vitték volna ezeket is! (—De nem vitték el!) — Hát hova lett?! A fiatal hang fisztulázva rikoltott: — Péter! Az Úr él! Abdi hátán végigfutott a hideg. — Ő göngyölte össze a lepedőket, hogy figyelmeztessen minket! — Ő göngyölte össze a lepedőket, hogy figyelmeztessen minket! — Örült! Hogy élne, mikor meghalt?! Hiszen át is szúrták! — Emlékezz Lázár sírjára. Ott is azt mondta: Én vagyok a feltámadás és az élet! Nagy lett a csend. Csak a megrendült gyerekember zihálása hallatszott. Rémülten ordított fel a másik. — Valaki jön a városból! Menjünk innen. Ha meglátnak, nem mos ki a vád alól senki sem minket. A Koponyadombra kerülünk mi is! Elfutottak. Abdi majd megfúlt izgalmában. Félkézzel a kutya száját szorította, mert az nyüszítve szűkölt mellette. Ki ez az ember, aki meghalt és él? Ide temették és még sincs itt! Elállt a lélegzete. A kereszten ...? Úgy sújtotta le a földre a felismerés, mint a villámcsapás. — A názáreti Jézus! Rémülten nézett körül. — Hátha az volt, akinek mondta magát!? Hátha a Magasságos küldte Öt... Görcsösen szorongatta a bokor ágát. Fogai összeverődtek a félelemtől. Akkor ma reggel őérette rengette meg a Felséges a föld alapjait, hogy kiszabadítsa és elragadja, mint egykor Énokot? Megmerevedett teste az izgalomtól. A kutya kirántotta fejét az ember keze alól. Felborzolt szőrrel száguldott el a hegy sűrűjébe. Valaki megint jött. Abdi nem merte felemelni fejét a földről. Óráknak tűntek a percek. Friss zokogással jajdúlt meg odalenn a kertben egy nő hangja. Vad sírás volt ez, egy egyedül maradt léleknek gátlástalan kitörése. Abdi lenézett. Egy asszony állt egymagában a nyitott sírkamra előtt. Megtépett kendőjét szájához szorította, szeméből patakokban ömlött a könny, hangja sikoltott. — Uram, miért öltek meg?! Mért hagytál el minket? Hova lettél?! Abdi óvatosan az oldalára fordult, hogy csendben elmásszon onnan. Sok volt már az izgalomból. Ebben a sírban a földrengésig holtan feküdt Valaki. Csak egy métert jutott előre. Mert akkorát dobbant a szíve, hogy majdnem elájult. Odalentről valaki másnak a hangja hallatszott! Pedig az asszony egyedül volt a kertben! Most megint beszélt valaki. Abdi megkönnyebbülten ismert rá az asszony hangjára. Tévedett az előbb. Csak az asszony van lenn egymagában. Sírva, nyöszörögve beszélt, mintha koldusként könyörögne a templom előtt. Abdi feltérdelt a bokor mögött. Félkézzel letörölte a csurgó verítéket a homlokáról. Aztán úgy ért fel a kiáltás hozzá, mintha éles kardpenge hasított volna az agyába. Velőkig ható sikoltás tört fel az égnek. — Mesterem!! Abdi szeme úgy odafagyott a sírkamra sziklájához, mintha odaszegezték volna. Az asszony nem volt egyedül! A szikla mellett egy fehér lepel sarkát lobogtatta a szél. És a lepelből kilátszott Valakinek a keze! Azon a Kézen pedig egy véres sebhely vöröslött. Ez a Kéz felemelkedett és tiltó mozdulattal hárította el a feléje rohanó asszonyt. És megszólalt a Hang tompán, de erővel, mint a közeledő vihar mennydörgése. “Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj el az én atyámfiáihoz és mondd meg nekik: felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez! ’ ’ Erős szélroham vágott a hegynek. Eltűnt a kéz a lepel mögött. És előlépett a szikla mögül az az Ember, aki halott volt és íme, él! De látását csak egy pillanatra bírta el Abdi, aki két óra alatt megjárta a poklot és az eget. Ájultan vágódott a földre. Mikor feleszmélt, még látta az asszony lobogó ruháját a városba vezető úton. Feltápászkodott a földről. Aztán megindult lefelé ő is. Otthagyta a nyájat. Egyre jobban kilépett. Futni kezdett a völgynek. Úgy futott, mintha örömhírét vinné egy világraszóló győzelemnek. A kert aljából visszanézett a sírkamrára. Nyitva volt. Örökre nyitva. NÉMETH ISTVÁN
