Erős Vár, 1966 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1966-01-01 / 1. szám

á. oldal

ERŐS VÁR

—ra.

REKVIEM

Meredek utca vezet a hegynek. Fekete kucsmás fiatalember ballag feleié. Kezét zsebredugja és lépteit vigyázza a havon.

A téli vasárnap délután unalmában asszonyok könyökölnek az ablakok mögött. Integet az egyik s bólogat a felmenő felé, de az nem néz oda.

Odabenn két asszony támogatja a langyos cserépkályhát.

— Kinek integetsz? — kérdezik egyszerre a nézelődőt.

— A tisztelendőnknek.

— Merre megy?

— A Zombai tanyának. Biztosan az öreget látogatja.

— Fenn van Zombai bácsi mindennap. A borát rendezgeti.

.— Iszik? — kérdi kíváncsian az egyik.

.— Nem hiszem. Mindig mértéket tartott.

— És ha inna ... — mondja jólelkűen a nézelődő, — akkor is megértené mindenki. Több mint ötven évet éltek együtt a feleségével.

— A temetésen jól tartotta magát az öreg.

— Az első hetek borzasztó üresek. Tudom, amikor az én drágái jó Bélámat eltemettem . . .

na

Van már téma egy félórára.

Ezalatt a tisztelendő felér a hegyi utca végére. Fel baktat egy lépcsőn, átbotorkál a fagyos földúton. S ott van a szőlők között.

Az első présház felé tart. A présház, — vagy ahogy erre mondják, — a tanya kéményéből füst száll magasba. Száraz tőkével és venyigével tüzelnek odabenn.

Rácsap a kilincsre, nem kopogtat, mert a tanya ajtón ez nem szokás. Bent a pincegádorban ismerősen jobbra tart és kopogtat a kis szoba ajtaján.

— Tessék, — dörmögik odabenn.

A nyíló ajtóban feltűnik az öreg Zombai fehér feje.

Előrehajlik és felragyog az arca.

— Tisztelendő úr? Isten hozta!

— Jónapot kívánok János bácsi.

Paroláznak. Hosszan, mintha valami nagy út után találkoznának.

—• Jöjjön beljebb tisztelendő úr. Üljön le itt lünk . . . nálam — igazítja ki gyorsan.

Fürgén fordul a falipolchoz, leemel egy poharat és az asztalra teszi. Ott egy fehér borosüveg alján van egy kis bor. Megemeli, az ablak felé tartja, aztán gyorsan elsüllyeszti a sarokba. Komótosan kihúzza a fiókot, gyertyát vesz elő, meggyújtja. Aztán kiemel egy mázas cse répkancsót a szekrényből, a pap kezébe nyomja és nélkül indulnak .kifelé.

Úgy lépkednek alá a borszagú pincelejtőn, mintha valami szertartást végeznének. Hegyi ember mind a két tő, tudják, mi az illem. Odalenn csengőn koccan az üveg héber, kettőt koppan a fakalapács az akonán és suhogva telik rubintos vörössel a hasas üveglopó. Még akkor sem szólnak egy szót sem, amikor visszatérnek a kis szó bába. A kancsó az asztalra kerül, a gyertyát elfújja a házigazda, aztán belécsorgatja a mélytüzű vöröst a két vastag kis pohárba. Némán megemeli.

A másik szembenéz vele.

— Isten éltesse, Isten vigasztalja meg Zombai bátyám

Az öreg szeme elfátyolosodik. Vastag, bütykös, ka

lapácshoz szokott kezében szinte elvetsz a decis pohár.

— Isten éltesse — mondja ki nagysokára a választ. Kihajtják a bort egészen, majd koppan az asztalon a pohár és kezet nyújt az öreg Zombai.

— Köszönöm, — mondja meghatottam Szája széle megremeg, ezért gyorsan letérdel a jancsikályha elé, hosszasan piszkálja a parazsat és rávet két nagy buckót.

E hosszú perc alatt mind a ketten őrá gondolnak. A Mamára. Alacsony tömzsi alakja végigtipeg a szobán, megigazítja az abroszt, csípőre teszi a kezét, végignéz a két emberen, elmosolyodik és eltűnik a temető irányában.

Az öreg nehézkesen felkel és visszaül az asztalhoz. Megtölti a poharakat és elnéz a semmibe.

A papja most tapintatosan a segítségére siet. Az ablak felé tartja a maga poharát és hosszan nézi a vérpiros bort.

— Jól sikerült az idén — mondja elismeréssel.

Zombai bácsi hálásan fogadja a témát. A lélek friss sebei fájnak még, azért menekült a tanyába nap mint nap, hogy kikerülje azokat, akik kötelességüknek tartják íogy részvétnyilatkozatokkal felszaggassák azokat. Nem kellenek a szavak, érzik ezt mind a ketten. Ennélfogva következő negyedórában nem vonja .kínpadra senki sem az öreget. Még az sem, akinek joga lenne a lélek orvosaként végigtapogatni a sebeket.

Hetek óta először megered Zombai nyelve. Kisújjában van a vörösborkészítés minden mesterfogása.

"Arról” egyik sem beszél. Hogy a Mama milyen derék asszony volt. Munkás, harcos párja a keményfejű lakatosnak. Ötvenkét évig.

— Nem szabad sokáig rajtahagyni a törkölyön. Én sohasem sározom le a kádat, — magyarázza a fiatal vendégnek. — Páratlanul ügyes lakatos az öreg Zombai daj, de mit ért volna az ügyessége, ha a Mama be nem osztja a keresetet. Katonás rendet tartott és vitte a családot felfelé.

— A kénnel pedig csínján kell bánni.

Ezt a Mama is tudta. Mert mindent megbeszéltek.

Semmibe sem fogott nélküle.

— A szűrésnél pedig vigyázni kell! .— dörgi az öreg. Otthon mindenre a Mama vigyázott. Az egész családod kormányozta. Nem engedte, hogy valami is megbontsa a család szellemét.

Gyanús mozdulatokkal mázol végig az öreg a szeme sarkán.

— Aztán karácsonyig hozzá nem nyúlni a hordóhoz. Hadd pihenjen,

Mind a ketten a nyugovóra tért Mamára gondolnak. Akinek emléke úgy melengeti a két ember szívét, mint ez a nemes vörösbor.

— Pihenjen békében, — érzi a pap is. Térjen nyugovóra a gyász és a lélek pihenjen meg Istennél.

Hosszú lesz a csend, de nem hiányzik már a beszéd. Szavak nélkül is értik egymást. Férfiak. Nincs szükség arra, hogy könnyes ömlengéssel bizonygassák fájdalmuk nagyságát. Érzi a pap az öreg kifosztóttságát és az öreg is papjának együttérző szeretetét.

Ülnek a meleg kis szobában és szavak nélkül beszélgetnek. Zombai templomos ember, elég a papja jelenléte is ahhoz, hogy az örök élet beszédei most életre keljenek szívének üres, kongó szobáiban.

Értelek . . . értelek . . köszönöm . . . köszönöm ...

Olyan ez a csend, mint a legmoghittebb imádság.