Erős Vár, 1965 (35. évfolyam, 1-10. szám)
1965-12-01 / 10. szám
á. oldal ERŐS VÁR Megszólal a jászoibölcső j-jjuvös volt az éjszaka. A tél még nem múlt el, a tavasz meg nem jött. A vendégfogadó udvarán egy férfi ült a földön. Köpenyébe burkolódzott, kezét időnként fázósan kinyújtotta a bogrács helyén maradt parázs fölé. Nézte a tüzet és nem mozdult. Ajtót nyitottak az udvarra, kövér, nagyradab vendégfogadós jött ki a tűzhöz. Megállt a magányos ember előtt. — Uram, jöjj aludni, bezárom a házat. A férfi a fejét ingatta. — Hát ... ha kint akarsz maradni éjszakára, én nem bánom. Legfeljebb behúzódsz az istállóba. De itt kint hideg van. A csöndes ember csak legyintett. A fogadós állt egy darabig, azután elment az udvar végébe. Kis idő múlva visszajött, maga után húzott a földön valami ormótlan ládafélét. Kettő-hármat belerúgott, mindjárt szét is esett. Egyik darabját a tűzre dobta, aztán vidáman összedörzsölte kezeit. — Tüzelj ezzel, Uram, ezekért a vén, korhadt deszkákért már nem kár, csak a helyet foglalják. Még az elődöm hagyta itt. Az istálló és a kocsmaszoba között volt a jászolfalon . . . A férfi felkapta a fejét, felnézett a csillagokra. —• . . . én meg kidobtam néhány hónapja ezt a vén jászolt és szép új jászolt tettem a helyére, hadd lássák a Bethlehembe jövő utasok, hogy a vendéglős törődik az állataikkal is. A virrasztó ember nem is vette észre, mikor ment el mellőle a fecsegő fogadós, csak nézte a tüzet. ßy lángok végigfutottak a vastag deszkán és ropogva falták a jászoldeszka oldalát. A tűz fellángolt. Zizegett-ropogott a fa a tűzön, hol énekelt, hol suttogott és senki nem értette mit mond, csak az az ember, aki ott ült előtte. — Ugye megismersz? -— kérdezte a jászoldeszka — tudtam, hogy még találkozni fogok veled. Három éve láttalak másodszor. Akkor csak 'egymagad voltál még, nem kísértek a tanítványok. Félem fordultál a vendéglőteremben, átnéztél felettem az istálló-barlangba, aztán ismét reám néztél és elmosolyodtál. Tudtad, hogy a te bölcsőd voltam. Bólintott a tűz mellett ülő. Kezét a lángok felé tartotta, a lángok pedig mind a kéz felé küldték melegüket. — Én voltam a bölcsőd — mondta büszkén a jászol — , az én ölemben aludtál és gqgicséltél hetekig. Itt adtak legelős'zör helyet neked az emberek. Az emeleti nagyszobában talán szebb ágyacskád lett volna, de édesanyádék elégedettek voltak ezzel is. Nem volt ez olyan rossz hely, mint mondják egyesek. Vannak vendégek, akik a világért fel nem mennének az emeleti szobába, mert lenn a nagy teremből átlátnak a jászol felett az állataikhoz is, mivel nincs fal az istálló és a szoba között. Én állok csak az alacsony kis kőfalon, előttem a vályú, én meg sűrű bordáimmal a szénát ölelem a csacsik feje előtt. A kereskedők mindig meghallották, ha valamelyik ügyetlen íiszőcske belegabalyodott a kötelébe és bőgött keservesen segítségért. — Jó meleg is volt a barlang-ócskában. A sziklás hegyoldalt átforrósította a nyári nap, télen is megtartotta a meleget. Jól érezték magukat itt az állatok. Húzogatták szájukkal a szénát a jászol rácsai mögül, hozzád nem férhettek, még rád is leheltek melegen. A tűz összeesett, elégett a deszka. Aki előtte ült, lehajolt a másodikért és lassan, óvatosan a tűzre tette. Csakhamar lángolt az is. — Kérlek, — mondta a jászoldeszka — ne sajnálj. Csak tégy a tűzre bátran. Boldog vagyok, hogy még egyszer melegíthetlek. Milyen boldog voltam, amikor először az ölembe tettek, édesanyád karjából tettek oda. Az öreg József megcsókolt és sírt örömében. Elénkálltak a házbeliek, az utasok, a vendégek, a szolgálók. Rádmosolyogtak, megcsodáltak és megáldottak, amint illik. Tetszettél nekik, édes kis gyermek voltál. Hallottam a múltkor, hogy József azóta meghalt és testvéreid is felnőttek már. Szelíden bólintott az ember. ß^ztkn jöttek a pásztorok. Olyan csodálattal néztek reád, mintha nem is közönséges ember volnál. Durva, bütykös .kezük megsímogatott engem, amikor megáldottak téged. Angyalokkal emlegettek, ragyogó fényességet az éjszakában. Csodálatosan szép éjszaka volt. Az emberek sokat beszéltek akkoriban egy szikrázó üstökös csillagról, amely Izrael felett ragyogott. Ma már tudom, hogy miért a k k o r tűnt fel az a csillag. Ismét a tűzre vándorolt néhány gerendadarab. A jászol lábai. — Később finom ruhájú bölcsek jöttek — mesélte a jászol — és leborultak előttünk. Jó illatú tömjént szórtak a tűzre, mirrha olajat adtak édesanyádnak, hogy ápolja vele gyermek-testedet. S aranyat adtak Józsefnek, az útravalón kívül minden pénzüket odaadták. Harminc aranyat! Sokat értél nekik, Uram! Még őriztelek egy ideig. Azután egyik éjszaka sietős kezek kiemeltek a jászolbölcsőből. József eloldotta öszvéi eteket a másik oldalamról és kivezette az udvarba. Téged meleg takaróba burkoltak. Mária ölébe vett és mqg hajinai előtt elmentetek napnyugat felé. Néhány vékony gerendadarab maradt már csak. Az egyik tűzre került. ’ ' Még azt akarom elmondani neked, <— mondta sietősen a jászol, —- hogy utánad egy kisgyermek az én ölemben menekült meg a biztos haláltól. Iszonyatos nap volt. Katonák jöttek, gyermekeket kerestek és amelyik házban kétéves vagy annál kisebb gyermeket találtak, azt karddal á/szúrták a király parancsára. A gazdám menyecskelányának kéthónapos kisfia volt. Rémülten rohant össze-vissza a hazban, hogy elrejtse. Végül is betette hozzám a széna alá. Ott jártak-keltek egész nap a római légionáriusok, úgy vágták le a zsidók gyermekeit, mint a jércét. És nem vették észre a kisdedet, pedig 1 egyikük még a szénába is beletúrt. A kisgyermek több-
