Erős Vár, 1965 (35. évfolyam, 1-10. szám)
1965-12-01 / 10. szám
ERŐS VÁR 5. oldaí szőr is felébredt és nem sírt! Érted ezt Te, Uram? Ó, hogy borult rám este a gazdám, amikor elmentek a katonák! §ok gyermeket tettek azóta az ölembe már az utas vendégek és mind átaludta az éjszakát sírás nélkül. Sok állatot etettem azóta, de beteg állat nem volt azóta istállónkban. Sok nehéz esztendeje volt az én gazdámnak, de a széna mindig elég volt a jászolban az éhes állatoknak. ' Az utolsó dorongok hullottak a tűzbe. Lobogott és magasra csapott a láng. Megvilágította a földön ülő Embert. — Végül is Uram — mondotta a jászol, — kidobtak a vendégfqgadóból. Néhány hónapja arra várok, hogy összevágjanak és megemésszen a tűz. Aztán valaki úgy rendelte, hogy Te ma erre járj és utoljára én melegítselek fel téged. Ott voltam a születésednél, részese vök tam a nagy örömnek és örmmel étgek el érted. Ha az emberek kié is vetettek engem, én mégis boldog vagyok, hogy hozzájárulhattam az örömükhöz. A lángok elültek, a jászol elhallgatott. A tűzbe néző ember váratlanul felegyenesedett, mint aki nem hisz a szemének. A jászolból csak két tüzes karó maradt egymáson átvetve. Tűzből formált kereszt. Azután elhamvadt az is. Aki pedig ezen az estén visszaért oda, ahonnan elindult az emberekért, arcát a csillagokra fordította és így szólt: — Igen, Atyám! H. N. I. BETHLEHEMI AJÁNDÉK •Folytatás a 3. oldalról) tömjénes zsákot vitte: — Hát ez a tömjén mire használódik majd vajon? Egyrészét biztosan elégetteti majd nagy ünnepeken a főtemplomában a bálványistenei előtt. Bár újabban az is szokás, hogy magukat tömjéneztetik már. Láttam tavaly, mikor követségben voltunk egy királynál, hogy nagy aranytálakban font számra égett a trónja mellett a tömjén, olyan volt a füstjében, mint egy megelevenedett bálvány isten. Úgy is imádták a népei a tömjénfüstből kiködlő, e* lőmeredő arcát, mintha valódi bálványisten volna . . . Akkor elmosolyodott a harmadik rabszolga, aki ott ült a mirhát cipelő teve nyergében: — Lám, ti csak merengtek, hogy mi lesz az arannyal és mi lefez a tömjénnel? Lássátok, nekem nem kell találgatni, hogy mi lesz a mirhával, amit az új .királynak viszünk. Mert a mirha csak egy célra használható barátaim. Arra, hogy mikor meghal az ember, márpedig egyszer mindenki meggebed, akár dús, akár koldus, szóval hogyha meghal az ember, testét, a holtat, bekenjék mirhával. Erre kell majd az én mirhám is ennek az új .királynak egyszer. Ez holtbiztos. Hogy a hulláját bekenegassék vele, hogy nehezebben győzzön rajta a rothadás. S akkor elmosolyodott megadóan: — Bár tudjátok, ez a leghaszontalanabb és legfölöslegesebb kiadás. Mert a mirha mindig elveszti a csatát s mindig győz az enyészet. Nézzétek . . . A csillagényes éjszakában a nagy karavánút mentén csontok fehérlettek. Nem lehetett kivenni pontosan, emberek, vagy elhullott állatok csontjai-e? S akkor felsóhajtott a mirhás rabszolga: —- Bizony barátaim, múlandó ajándékot viszünk mi. Mert mondjátok meg nekem, mi a maradandó? Tán azok a sziporkázó csillagok ott fenn? Nézzétek, nézzétek, most is lefutott egy az égről éppen. — Nincs maradandó ! . . . Tűnődve ügettek sokáig szótlanul. S egyszer csak a csillag megállott a csillagok fényében sejtelmesen megvilágított Bethlehem városa szélén egy rongyos, ütött-kopottt istálló felett. Csak ültek megütődve megtorpant tevéik hátán. Aztán a bölcsek intésére nyeregből szállottak és becipelték roppant értékű ajándékaikat a bűzös kis istállóba, ahol megilltődött emberek s közömbösen ké_ rődző barmok közt nem trónuson király, hanem jászolban egy kicsiny gyermek tűnt fel előttük. S akkor a szegény rabszolgák, ahogy nézték annak a bethlehemi kisded gyermeknek harmatos üde arcocskáját, bölcs gazdáikkal együtt érezték, hogy nem ők adnak, hanem ők kapnak most ajándékot, aranynál, tömjénnél, mirhánál többet, nagyobbat. Aztán, mikor a tisztességet megtették, a megajándékozottak jó mosolyával szálltak vissza megint a nyeregbe, hogy visszatérjenek üres iszákkal. de teli szívvel napkeleti hazájukba . . . — ó — s Karácsonyi köszöntés Mint amikor Norvégia ébresztőjét *) börtönben értő a karácsonyeste s tudta, hogy messziről — jött jóbarátok álinak kívül, rácsos ablakát lesve . . . felemelte hát a pislogó mécsest, kivilágított vele a sötétbe, megtisztogatta a másik kezével, hogy új erőve! ragyogjon a fénye: úgy emelem most messziről felétek az én pislogó, szegény, árva mécsem, amint az a másik kéz tisztogatja. Ez a karácsonyésti köszöntésem. Valahol szerteszét az éjszakában pislogó, füstölgő kis mécsek égnek, örüljetek velem karácsonyeste annak a tisztogató égi kéznek! S mondjunk együtt dicsérő éneket új ragyogással és ujjongó hittel arról a kézről, amelyik meggyújtott, s vigyáz reánk: nem óit és nem veszít el! Aztán ... csak égjünk csendesen tovább, áldott kezétől megtisztogatottan! Árasszunk boldog karácsonyi fényt, s égjünk cl érte a hétköznapokban! T ú r m e z e i Erzsébet *1 Hauao János (1771-182*1. — A budapesti evangélikus Teológiai Akadémia doktorrá avatta Groó Gyula és Prőhle Károly teológiai tanárokat, A tanári kar az 19S5-66 tanévre dr. Pálfy Miklóst választotta meg dékánnak. Az akadémiának jelenleg 22 evangélikus és 6 másvallásű hallgatója van.
