Erős Vár, 1965 (35. évfolyam, 1-10. szám)
1965-12-01 / 10. szám
ERŐS YÁR 3. oldal hallatszik, mintha halotti dal volna. Mintha azt jósolnák, hogy valaki hamarosan meg fog halni. Jó tudni, hogy ez nem nekem szól, mert én nem halhatok meg. A vándorok meglátták a pálmafát és az oázist és odafelé siettek, hogy vizet kapjanak. De mire odaértek, kétségbeesve roskadtak le a homokba, mert a forrás ki volt száradva. Az asszony holtra fáradtan fektette le a földre gyermekét és maga zokogva borult le a forrás szélére. A férfi is levetette magát és két öklével ütötte a kemény, száraz földet. A pálmafa hallotta, amint azt mondták egymásnak, hogy most már meg kell halniuk. Azt is kivette a beszédjükből, hogy Heródes király megöletett minden két-hároméves gyermeket abban a félelmében, hogy megszületett a zsidók hatalmas nagy királya. — Mind erősbben zúgnak a leveleim, — mondta a pálma. — Elérkezett a szegény vándorok utolsó órája. —■ Az Isten majd megsegít, —• mondta az asszony. — Egyedül vagyunk vadállatok és kígyók között, — mondta a férfi. — Nincs ételünk, sem italunk. Hogyan segíthet rajtunk az Úr? Kétségbeesésében megszaggatta ruháját és arcával a földre borult. Elvesztette minden reménységét, mint akinek a szívét éri halálos seb. Az asszony felegyenesedett és kezével átkulcsolta a térdét. De tekintete, mely a sivatagba meredt, mérhetetlen vigasztalanságot fejezett ki. A pálmafa hallotta, hogy a bánatos zúgás csak erősödik levelei között Az asszony is meghallhatta, mert feltekintett a fa koronája felé. És ebben a percben önkéntelenül kitárta mind a két karját. —• Óh, datolya, datolya! — kiáltotta. A férfi már látta, hogy milyen elérhetetlen magasságban függnek a datolyák. Még csak nem is emelte fel a fejét. A gyermek azonban, aki egyedül foglalatoskodott és apró galyacskákkal játszadozott, meghallotta az mekhangon így kérlelte: anyja kiáltását. Odament a pálmafához és megsímcgatta kicsi kezével s édes gyer— Pálmafa, hajolj le! Pálmafa, hajolj le! De mi volt ez, mi volt ez? A pálmalevelek zúgtak, mintha orkán fújt volna keresztül rajtuk és a pálmafa érezte, hogy a kis gyermek hatalmasabb nálánál. Nem tudott ellentállni. És meghajtotta hosszú törzsét, mint az emberek meghajolnak a fejedelmek előtt. Hatalmas ívben hajolt le a földre és végre olyan mélyre ért le, hogy széles koronájának reszkető levelei a sivatag homokját seperték. A gyermek nem ijedt meg, nem is csodálkozott, hanem ujjongva szedegette az egyik fürtöt a másik után az öreg pálmafa koronájáról. Mikor már eleget szedett és a pálmafa még mindig a földre hajolt, ismét odament hozzá, megsímogatta és azt mondta kedveskedő hangon: Ment a karaván Bethlehem felé. A bölcsek a menet élén poroszkáltak imbolygó tevéik hátán s olykor néha felnéztek az égre, hogy meglássák: jó-e az irány? Mert odafönt a magas mennybolton egy fényességes csillag haladt előttük s nekik nem kellett egyebet tenniök, csak hozzá igazodni. A böcsek mögött, tisztes távolságban három teve ügetett. Díszes bőr iszák volt mindeniknek az oldalán. Az ajándékot cipelték a tevék s mindegyik nyergében egy-egy izmos rabszolga ült, mezítelen karddal vigyázva az ajándékok őrzői. — Pálmafa, emelkedj fel, pálmafa emelkedj fel! És a hatalmas fa lassan méltóságteljesen ismét fölegyenesítette törzsét, mialatt levelei úgy zúgtak, mint a hárfák. — Most már tudom, hogy kinek zengik a halotti dalt, — mondta az öreg pálmafa magában, mikor ismét egyenesen állt. — Ez nem ezeknek az emerbekenek szól. A férfi és az asszony térdreborulva dicsérték az Urat. Mikor legközelebb egy karaván haladt át a sivatagon, észrevették, hogy a nagy pálmafa levelei elszáradtak. — Hogy lehet ez? — mondták az utasok. — Hiszen ez a pálmafa nem száradhat el addig, míg meg nem látta azt a királyt, aki hatalmasabb Salamonnál. — Talán már meglátta, •— jegyezte meg az utasok egyike. Közvetlen egymás mellett ügettek az aranyat vivő, a tömjént hordozó és a mirhát cipelő tevék s a nyergükben ülő rabszolgák, hogy űzzék az éjszaka és a hosszú út unalmát, halkan beszélgettek, míg haladtak a sejtelmesen szép keleti éjszakában. Vajon mit csinál majd ezzel az arannyal az új király? — tűnődött az aranyat szállító teve hajcsára.------Palotát épít tán belőle, vagy piramist, roppant síremléket, hogy holta után is hirdesse emlékezetét A középső teve hajtója is megszólalt : — Az is lehet, pajtás, hogy éleskardú csapatot fegyverez belőle s hull majd a könny, patakzik a vér, záporoz az átok és arat a halál, amerre jár az aranyból született hadsereg . . . Hallgattak, tűnődtek, miközben a tevék lába alatt ropogott a sivatag homokja. Aztán megszólalt megint a középső rabszolga, akinek tevéje a (Folytatás az 5. oldalon) Bethlehemi ajándék
