Erős Vár, 1965 (35. évfolyam, 1-10. szám)
1965-12-01 / 10. szám
2. olcloal ERŐS YÁR Lagerlöf Zelma: MENEKÜLÉS védéseken, bajokon tnd egyik vagy másik, ideig-óráig segíteni. A nyer morúságok igazi okát a bűnt, egyik sem tudja meggyógyítani. Nincs olyan legeszményibb külső rend, reform, amelyet az emberi önzés, gyűlölködés, igazságtalanság, egy szóval a bűn meg ne rontana. A bűn pedig Istenhez való viszonyunk megromlása. Ennek helyreállítása csak a Megváltó Krisztusnak sikerül. Krisztus ugyanis nemcsak megőriz, megóv ezer veszedelem és halál között, hanem bűneinktől is megszabadít, megújít, Istennel békességre juttat bennünket, helyreállítja elnyomorodott életünket, szembefordít bűneinkkel ésvérigmenő harcba küld ellenük. — Ilyen karácsonyra van szükségünk, amely nekünk, szomjas, bűnös, elhagyatott, váltságra szorult embereknek: Megváltót ad. Ez a Megváltó kínálta erő nem lehet akárhogyan a miénk. A lámpát is be kell kapcsolni az áramkörbe, hogy kigyúljon a fény. Nekünk is így kell hittel Krisztust életünkbe bekapcsolnunk, hogy megváltó ereje, mint vezetékben az áram, kigyúlhasson bennünk mint a krisztusi szeretet, békesség, megbocsátás karácsonyi fénye. így vihetünk majd magunkkal életünk útvesztőibe annyi világosságot, annyi erőt, annyi áldást, amennyit hittel belőle magunkévá tudunk tenni, amennyire szükségünk van, hogy új életet élhessünk, hogy el ne vesszünk, hanem örökéletünk legyen. így születik meg karácsonykor Krisztus a szívünkben, amint annak idején testet öltött a bethlehemi jászolban. így lesz karácsonynak számunkra igaz rendelfetése, így találjuk meg annak értelmét, így válik lelkünk számára elengedhetetlen szükségességgé. Asbóth Gyula Nagyon messze, Kelet egyik sivatagján élt sok-sok évvel ezelőtt egy pálmafa, mely oly vén volt már, mint amilyen roppant magas. Mindenki, aki a sivatagon át vándorolt, megállott és megcsodálta, mert valamennyi pálmafánál nagyobb volt. Egy napon olyasmit látott a pálmafa, amitől hatalmas levélkoronája csodálkozva himbálózott ide-oda a karcsú törzsön. A sivatag szélén két magányos ember vándorolt. Két idegen a sivatagban, mert a pálma ismerte a sivatag lakóit; egy férfi és egy asszony minden vezető vagy teherhordó állat nélkül, sátor és vizes-zsák nélkül. — Bizony, bizony, .— mondotta a pálmafa magában: — ez a kettő meghalni jött ide, —- Hétszeres halál vár ezekre, — gondolta a pálmafa, — Az oroszlán felfalja őket; a kíyók megharapják, a szomjúság elszárítja őket, a szélvihar betemeti, a rablók megtámadják, a Nap megszúrja, végül a félelem elemészti őket. Most másra akart volna gondolni, de ezeknek az embereknek a sorsa nagyon elszomorította.. — Szárazság és vihar, — mondta a pálma, két legnagyobb ellenséget emlegetve. •— Ugyan mit visz az az asszony a karján? Azt hiszem, ezek a balgák egy kis gyermeket hoznak magukkal. A gyermeknek még elegendő ruhája sincsen. Látom, hogy az anyja felhajtotta a szoknyáját és azzal takarta be. Bizonyára sietségében az ágyból ragadta ki és úgy rohant el vele. — Most már értem: ezek az emberek menekültek. —Ha ember volnék, — mondotta, — sohasem merészkednék a sivatagba. — Bátornak kell annak lennie, aki ide kimerészkedik, anélkül, hogy olyan gyökerei volnának, melyek elérnek a soha ki nem apadó vízerekhez. Itt bizony még a pálmafáknak is veszedelmes. Még EGYIPTOMBA olyannak is, mint amilyen én vagyok. — Ha tanácsot adhatnék nekik, akkor azt mondanám, forduljatok vissza. Az ellenségeik nem lehetnek olyan kegyetlenek, mint a sivatag. Talán azt hiszik, hogy könnyű megélni a sivatagban. Emlékszem, egyszer fiatal koromban, midőn a vihar egy egész homokhegyet zúdított rám. Már azt hittem, hogy megfulladok. A pálmafa csak tovább gondolkozott hangosan, mint a magányos öregek szokták. — Valami csodálatos zúgás-búgás hallatszik a levélkoronámon, — mondta. ■— Mintha valamennyi levélszálam rezegne. Nem tudom mi van velem, hogy ezekre a szegény vádorokra gondolok. De milyen szép ez a kétségbeesett anya. Az eszembe jut a legszebb dolog, amit valaha átéltem. És mialatt levelei dallamosan zúgtak, eszébe jutott a pálmafának, hogy valamikor réges-régen két ragyogó idegen vendége volt a sivatagnak. Az egyik Sába királynője volt, a másik meg kísérője, Salamon király. A szépséges királynő vissza akart férni hazájába, a király pedig elkísérte és itt el kellett búcsúzniok egymástól. — Ennek az órának az emlékéül, — mondta akkor a királynő, — egy datolyamagot ültetek a földbe és azt akarom, hogy ebből pálmafa nőjjön és viruljon és addig éljen, míg Júdeábán olyan király nem születik, aki nagyobb lesz Salamonnál. — És mikor ezt mondta, beültette a magot és könnyével öntözte. — Hogy van az, hogy éppen ma gondolok erre? — mondta a pálmafa. — Olyan szép ez az asszony, hogy a királynők királynőjére emlékeztet, akinek szavára megszülettem és élek mind a mai napig! — Hallom, amint a leveleim egyre erősebben susognak, — mondta a pálmafa — és ez olyan bánatosan
