Erős Vár, 1964 (34. évfolyam, 2-9. szám)
1964-11-01 / 8. szám
ERŐS VÁR 5. oldal Papi gyónás /'•!/> luikovkai templomban most egészen Az se éppen csekély dolog, mikor a szegényember járul oda megbán; vagy megszeretett bűnével az Úr szent asztalához, de mi ahhoz képest, mikor maguk a papok gyónnak. — Feloldoztuk Uram az emberi természet gonosz kötelékei alól elénk térő bűnösöket, de vájjon feloldozol-e bennünket, akik magunk is bűnös szolgáid vagyunk s bűneink fojtogatásával torkunkban hirdetjük a Te öirök kegyelmedet! . . . Szép, nemes, megrázó emberi megadás! És Isenhez való mozdulat: A térdeplőket felemelni. Ebben az évben Lukovkán volt a, papi gyónás sora. Mert úgy ment az sorból, m'int a falusi bíróság. Tavalyelőtt Dacsólam tartotta, tavaly Esztergály s az idén Lukovka. Milyen szép is falun a reggel, amikor a munkát munkakedv várja. Szólnak a cinqgék, fecsegnek a verebek, búgnak a galambok és zsibonganak a gyerekek. Ma lesz Lukovkán gyónás! Még korán volt, mikor János pap kiszólt az udvarra: — Mehetsz harangozni! Ez a felszólítás Sinkov Palyonak szólt, a harangozónak, aki a kerítésnek támaszkodva várta, hogy rákerüljön a sor. — Nó, mondotta Palyo arca, mikor a szerepét kézbe kapta. — Most idehallgassatok! — Megkondultak a harantgok. Valami fojtott búgás volt a hullámzásukban. Annak a, tengernek a hívogató, távoli moraja, mely a szív apró csermelyeit táplálja valahol a felhők fölött. — Van-e? — Nincs-e ilyen tenger? — Ha, ezt meg tudná mondani valaki. .. De ha nincs: hogy tudták kitalálni. És ha van: hogy tudnak róla napról-napra megfeledkezni. Húzd csak Palyo azokat a köteleket! Jól esik rajta felkapaszkodni a szailmafedelű házak közül az örökkévalóságba. Elindult a falu a templomba. Elöl a falu mázsás oszlopa: Antalov János, a bíró. Utána mindjárt Jugyin Janó következik. Szelíd és mosolygó, mint az őszibarack, be-Irta: Maróthy Jenő lülről azonban csonthéjas magva van s nem enged abból, hogy ő a legjobb gazda a faluban. Mellette Zalavicska Janó kurátor lépked, no de az utánuk tempózó férfigárda is csupa számottevő emberből áll. Büszkék és kipirultak az arcok, nagy kár, hogy mindebből semmi se látszik a templom dombjának a< magasságából. Onnan csak az ünnepi ködmönök látszanak, amint egyenletes hullámzással közelednek a templom felé. Az öregassszonyok már javában énekeiéit a “Miloszrdíni mili panyé”-t, mikor betódultak a többiek is. A két padsor megtelt suttogó lukovkaiakkal. Jobboldalt az asszonyok helyezkedtek el, balról ai férfiak s fönt a kóruson a lqgényerdő zúgatta lombjait. Szoknyák suhogtak, csizmák csikorogtak. A kékfestő szoknyák ünnepi szaga összekeveredett, a bazsalikum, a, faggyú és a ködmönök szagával és bár külön-külön egyik sem mondhatta magát az illatok királynéjának, egymás társaságában ,s a, templom hűvös légkörébe keveredve felkeltették az áhítatot. Mert az áhítat az j egyszerű dolgokhoz vonzódik. Kitárult a sekrestye ajtaja s be-* vonultak rajta a papok. .— Istenem! — sóhajtotta félhangon a harmadik padban Spanyielné, mikor a dacsólaimi tisztelendő egészséges, pirospozsgás arca megjelent az ajtónyílásban. — De gyönyörű ember! Felzendiült az ének. Nagy folyó ringásához hasonló hangon a férfiak s hegyipatak gyöngypergetéséhez az asszonyok, lányok csoportja fölött. Az orgona hangja pedig úgy járt közöttük, mint egy fehérruhás angyal. Szinte hihetetlen, hogy ezt a mennyei jelenést Pamut tanító úr idézi elő vastag újja'ival s az öreg Skernyo fújtatja hoizzá hátul a szükséges levegőt. A papok, a vendégurak és vendég asszonyok leültek a templom első két padsorába s együtt énekelték a faluval azt a, szép gyónási éneket, hogy ‘‘Pána Boha poszluhajtye”. A világosan látszott, hogy a kételkedésnek semmi helye a földön. Hogy is lehetne különben, hogy ugyanaz az érzés rezegtesse meg Derecskéi főbíró úr selymes bajúszát, mint azt az elvadultam csüngő bozótot; amit az öreg Kuzma viselt az orra alatt. De az a vén Tranoscius is csak okos embe,r lehetett, hogy akkora énekeskönyvet szerzett az p tótjainak, amilyennel semmilyen nácója sem rendelkezik a világnak. Ott állanak sorjában a rézveretes csatlós könyvek az ‘‘urak” padjában is, felütve a 352-ik oldalon. ~r Egy-egy szál rózsa jelöli meg bennük az ének helyét, hogy el ne lapozza valami légáramlat, no meg azt is láthassa mindenki, hogy ezeket a könyveket a lukovkai lányok kölcsönözték oda viruló szívességgel a falu vendégeinek s közben benne iekjtettek egy kis női gyöngédsége: is a kezükben tartott bokrétából. Az u(rak pedig komoly megilletődéssel éneklik velük a ‘‘Pána, Bohát” s csak a jó Isten tudja, milyen jóízű kerek magyarsággal ejtik ki i ranoscius igéit. De ijgy kedves az igazán odafönt . . . Az orgona elhallgatott s ének elpihent, Baloldalt szétcsapódott a szószék kettős faragott ajtaja s megjelent benne — először Zalavicska Jankó, a kurátor, mert az ő hivaása a tisztelendő úr előtt járni, —■ (mint valamikor Keresztelő János járta, az Úr Jézus Krisztus előtt) —• kikészítvén a szószék támlájára a fehér cédulákkal megtűzdelt biblia:, 'etörülvén a pirosbársony könyöklőt, azután pedig átadva helyét az egyedüli elhivatottnak. János pap megállt a szószéken, széttörülte sürűnövésű bajúszát, szétnézett r, gyülekezeten, magrópálta két hatalmas karját, hogy otthon vannak-e a reverenda újjaiban — s meleg magyar szóval beszélni kezdett. Boldogok, akik .sírnak, mert ők megvígasztaltatnak!” Arról beszélt, hogy milyen mély (Folytatás a következő oldalon)
