Erős Vár, 1964 (34. évfolyam, 2-9. szám)

1964-11-01 / 8. szám

ERŐS VÁR 5. oldal Papi gyónás /'•!/> luikovkai templomban most egészen Az se éppen csekély dolog, mi­kor a szegényember járul oda meg­bán; vagy megszeretett bűnével az Úr szent asztalához, de mi ahhoz képest, mikor maguk a papok gyón­nak. — Feloldoztuk Uram az em­beri természet gonosz kötelékei alól elénk térő bűnösöket, de vájjon fel­oldozol-e bennünket, akik magunk is bűnös szolgáid vagyunk s bűne­ink fojtogatásával torkunkban hir­detjük a Te öirök kegyelmedet! . . . Szép, nemes, megrázó emberi meg­adás! És Isenhez való mozdulat: A térdeplőket felemelni. Ebben az évben Lukovkán volt a, papi gyónás sora. Mert úgy ment az sorból, m'int a falusi bíróság. Tavalyelőtt Dacsó­­lam tartotta, tavaly Esztergály s az idén Lukovka. Milyen szép is falun a reggel, a­­mikor a munkát munkakedv várja. Szólnak a cinqgék, fecsegnek a ve­rebek, búgnak a galambok és zsi­­bonganak a gyerekek. Ma lesz Lu­kovkán gyónás! Még korán volt, mikor János pap kiszólt az udvarra: — Mehetsz harangozni! Ez a felszólítás Sinkov Palyonak szólt, a harangozónak, aki a kerí­tésnek támaszkodva várta, hogy rá­kerüljön a sor. — Nó, mondotta Palyo arca, mi­kor a szerepét kézbe kapta. — Most idehallgassatok! — Megkondultak a harantgok. Valami fojtott búgás volt a hullámzásukban. Annak a, tenger­nek a hívogató, távoli moraja, mely a szív apró csermelyeit táplálja va­lahol a felhők fölött. — Van-e? — Nincs-e ilyen tenger? — Ha, ezt meg tudná mondani valaki. .. De ha nincs: hogy tudták kitalálni. És ha van: hogy tudnak róla napról-nap­­ra megfeledkezni. Húzd csak Palyo azokat a köteleket! Jól esik rajta fel­kapaszkodni a szailmafedelű házak közül az örökkévalóságba. Elindult a falu a templomba. Elöl a falu mázsás oszlopa: An­­talov János, a bíró. Utána mindjárt Jugyin Janó következik. Szelíd és mosolygó, mint az őszibarack, be-Irta: Maróthy Jenő lülről azonban csonthéjas magva van s nem enged abból, hogy ő a legjobb gazda a faluban. Mellette Zalavicska Janó kurátor lépked, no de az utánuk tempózó férfigárda is csupa számottevő emberből áll. Büszkék és kipirultak az arcok, nagy kár, hogy mindebből semmi se látszik a templom dombjának a< magasságából. Onnan csak az ün­nepi ködmönök látszanak, amint e­­gyenletes hullámzással közelednek a templom felé. Az öregassszonyok már javában énekeiéit a “Miloszrdíni mili pa­­nyé”-t, mikor betódultak a többiek is. A két padsor megtelt suttogó lu­­kovkaiakkal. Jobboldalt az asszo­nyok helyezkedtek el, balról ai fér­fiak s fönt a kóruson a lqgényerdő zúgatta lombjait. Szoknyák suhog­tak, csizmák csikorogtak. A kék­festő szoknyák ünnepi szaga össze­keveredett, a bazsalikum, a, faggyú és a ködmönök szagával és bár kü­­lön-külön egyik sem mondhatta magát az illatok királynéjának, egy­más társaságában ,s a, templom hű­vös légkörébe keveredve felkeltet­ték az áhítatot. Mert az áhítat az j egyszerű dolgokhoz vonzódik. Kitárult a sekrestye ajtaja s be-* vonultak rajta a papok. .— Istenem! — sóhajtotta félhan­gon a harmadik padban Spanyiel­­né, mikor a dacsólaimi tisztelendő egészséges, pirospozsgás arca meg­jelent az ajtónyílásban. — De gyö­nyörű ember! Felzendiült az ének. Nagy folyó ringásához hasonló hangon a férfi­ak s hegyipatak gyöngypergetésé­­hez az asszonyok, lányok csoportja fölött. Az orgona hangja pedig úgy járt közöttük, mint egy fehérruhás angyal. Szinte hihetetlen, hogy ezt a mennyei jelenést Pamut tanító úr idézi elő vastag újja'ival s az öreg Skernyo fújtatja hoizzá hátul a szükséges levegőt. A papok, a vendégurak és ven­dég asszonyok leültek a templom el­ső két padsorába s együtt énekelték a faluval azt a, szép gyónási éneket, hogy ‘‘Pána Boha poszluhajtye”. A világosan látszott, hogy a kételke­désnek semmi helye a földön. Hogy is lehetne különben, hogy ugyanaz az érzés rezegtesse meg Derecskéi főbíró úr selymes bajúszát, mint azt az elvadultam csüngő bozótot; amit az öreg Kuzma viselt az orra alatt. De az a vén Tranoscius is csak okos embe,r lehetett, hogy ak­kora énekeskönyvet szerzett az p tótjainak, amilyennel semmilyen ná­­cója sem rendelkezik a világnak. Ott állanak sorjában a rézveretes csatlós könyvek az ‘‘urak” padjá­ban is, felütve a 352-ik oldalon. ~r Egy-egy szál rózsa jelöli meg ben­nük az ének helyét, hogy el ne la­pozza valami légáramlat, no meg azt is láthassa mindenki, hogy ezeket a könyveket a lukovkai lányok köl­csönözték oda viruló szívességgel a falu vendégeinek s közben benne iekjtettek egy kis női gyöngédsé­ge: is a kezükben tartott bokrétá­ból. Az u(rak pedig komoly megille­­tődéssel éneklik velük a ‘‘Pána, Bo­­hát” s csak a jó Isten tudja, milyen jóízű kerek magyarsággal ejtik ki i ranoscius igéit. De ijgy kedves az igazán odafönt . . . Az orgona elhallgatott s ének el­pihent, Baloldalt szétcsapódott a szószék kettős faragott ajtaja s megjelent benne — először Zala­vicska Jankó, a kurátor, mert az ő hivaása a tisztelendő úr előtt járni, —■ (mint valamikor Keresztelő Já­nos járta, az Úr Jézus Krisztus előtt) —• kikészítvén a szószék támlájára a fehér cédulákkal megtűzdelt bib­lia:, 'etörülvén a pirosbársony kö­nyöklőt, azután pedig átadva he­lyét az egyedüli elhivatottnak. János pap megállt a szószéken, széttörülte sürűnövésű bajúszát, szétnézett r, gyülekezeten, magró­­pálta két hatalmas karját, hogy otthon vannak-e a reverenda újjai­­ban — s meleg magyar szóval be­szélni kezdett. Boldogok, akik .sírnak, mert ők megvígasztaltatnak!” Arról beszélt, hogy milyen mély (Folytatás a következő oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents