Erős Vár, 1964 (34. évfolyam, 2-9. szám)
1964-02-01 / 2. szám
ERŐS VÁR 3. oldal Húsvéti üzenet hazulról Sóhajjal kezdem, — az ember csak sóhajjal kezdhet bármiit is. Már a távolság gyötrelme is sóhajra késztet, de minden ami itt a földön rászakad a bűnös emberre, csak sóhajt tesz indokolttá. A reménytelen földi szemlélet bánata talán meg is fullasztana, ha a feltámadás kozmikus szemlélete nem vigasztalna. De nagypéntek nélkül feltámadás nincsen. Vétkeinket csak szenvedéseink oldják fel, csak bánatra, jajra nyílnak meg az egek, hogy kegyelmet harmatozzanak. A Reviczky verssorok írják: “Ki szomorú nem volt, az mind pogány.” Ő rendelte ezt így a Golgotán. Magunk miatt is bánkódunk, de a világ erkölcsi züllése, lelkiek iránti teljes közömbössége, érzéketlensége, szellemi életének holtpontja miatt méginkább. A lélek lecsúszása az a periódus, amikor önmagát, a halálosat teszi központtá, önmagán kívül minden iránt érzéketlen, önzésében vak. — Holtpontja az, amikor így csődbe jutva, léte bizonytalanná, céltalanná, boldogtalanná válik. Ébredése, felfelé haladása pedig akkor indul meg, amikor észreveszi az Igazságot, Istent, s vágyni kezd utána. Akii vágyik az megindul, mozgásba jön, kér, keres, zörgeit; aki pedig kér az mind kap, aki keres, őz mind talál, s minden zörgetőnek megnylittatik. E következmények, mennyei törvényszerűségek. Nem panaszlom a lelki kezdetlegességet, hiszen a kozmikus úton egyik elől jár, a másik hátrább, — ez természetes. Tudom, hogy a lélek értékét nem .kizárólag az elért eredmények jelentik. Az őszinte törekvés és az igaz vágy szinte egyenlő értékű az eredménnyel. Ezért vágyni anny'j, mint már elérni az eredményt. Vágyni — elérni: ezit csak idő választja el, az idő azonban valójában nincsen. A legnagyobb síiket az, aki nem akar hallani; nem az, a nagyobb baj, ha földi útjában egy léleknek még üres a tarisznyája, hanem az, ha nem is akarja megtölteni Ezek a hiányok, bajok, bánatok s az öregedés már-már elnyomnak minket. Gyarlóságunk gyakran sötét látásra visz. Halálunk árnya egyre no s már csak kínból és halálból élünk. Mondanánk a jót, de nincs aki meghallgassa, kinyitnánk a szívünket, de szeretetet nem találunk, szolgálnánk, de nem kellünk senkinek. Naplemente van, a test nyomorultan, fáradtan rogyik a köre, — négy érett homlokát lehajtva megadja magát. De ima, a remény kozmikus látásra segít, a jövőbe emel, sötét tájaink felderülnek, a nap elől a felhő elvonul. A lélek mindig fiaital, friss marad, mert Isten előtt van, csak ami testi, az roskad le. Akii múltjában él, múmiává szárad múzeumok és padlások számára, s ugyanúgy jár, akii csak a jelennek él, amiből mindjárt múlt lesz. Csak örökkévaló jövőnk éltet túl minket a halálon. Jövőnk: az örökkévalóságból való, az Istentől készített. Élünk a jövőben, holtak vagyunk a jelenben. S ez annyi, minit amit más szavakkal Pál apostol mondott: “hitben járunk, nem látásban.” Jövő! Újra szárnyat bontunk, újra reménykedünk, újra vágyakozunk. Lényünknek tulajdonképpeni magja, valami kimondhatatlan vágyakozás. A sorsszerű törvényt, egyforma ismétlődésit nem szeretjük, mert az ember mlint teremtmény a jövőben él. ha meg is halt a múltban. A jövő a remény birodalma, a megváltó Isten birdalma, a jövő: Isten országa. Fény az. Reménykedő teremtmény hogyan tudna ellenálhii a fénynek? A múlt Sodomájának porrá omlott falai és üszkös tornyai közé ki akarna belekövülni? Csak az emlékezés áldozatai. A remény áldottai vágyakozva figyelnek folyton a csillagokon túlra, ahonnan a Szellem fényözöne közeleg. — Mint az apostolok, mint a Pálok, mint az igaz keresztyének, akik az akkori időben a testté lerbt igét és a húsvéti örömhirt úgy fogadták, mint a nyomorult sötétségben hirtelen felcsapó fényességet, melyben alig várták, hogy maguk is éghessenek. Amíg nem volt feltámadott Krisztus, az emberek szenvedők voltak, de nem váltotta meg őket senki, gonosztevők voltak, de nem ismerték a megbocsátást, halandók voltak, és nem tudtak a hallhatatlanságról. Hadrianus császár verse, saját leikéhez, milyen szomorúan megrázó : “Leikecske, te kis bizonytalan, vak, vendége és társa a testnek, hová mész most, milyen helyre, te kis sápadt, flázós meztelenke, nem fogsz többé tréfálkozni.” Krisztus előtt, lelkünk jövendő sorsa miatt, bizony csak aggódni, félni, dideregni lehetett, mert a kis ‘ sápadt meztelenkének” nem volt hová menjen, nem volt aki hívja, és nem volt megmentője. Milyen boldogság, milyen megnyugvás nekünk, minden földi bűnünk ellenére, látni könnyeink prizmáin át a csodás szivárványt, a szívdobogtató titkot: Krisztus által megmentett, megváltott életünket. Mire törekszik a beteg? Szeretne meggyógyulni. Mire vágyik a gonosztevő? Ártatlan szeretne lenni. És a halott? Fel akar támadni! De vájjon lehetséges ilyesmi? Az ész, az a marékanyag azt mondja, nem; de Krisztus azt kiáltja, ligen! ö maga az az “igen”, olyan kiáltássá szellemülve, mely mindent megingat, felforgat, megolvaszt, besugároz, megújít. Jövőbe néző szemeinkkel az örökélet birodalmát látjuk, ha lábaink most a halál útján vánszorognak i!s. A jelenről sok szó ne essék, — a múlttal gyütt halálos ez. De beszél, üzen a húsvét, ahol múltúnk és jelenünk átkozottsága és jövőnk áldottsága elvégeztetett. Csak a Golgotára, hol jövőnk vérben és kínban elkészíttetett, volna Szabad mindig szemeinket szegezni, hogy jelentősége legyen biztató, reményt adó, szuggesszív erő ahhoz, hogy a bűnnel rontott emberi élet minden aljasságát elviselhessük. Jövő! A fény hite fényt szül, a menekülés reménye megment. Remélni a hallhatatlanságot: hallhatatlanságot jelent. A jövőben hinni
