Erős Vár, 1962 (32. évfolyam, 1-11. szám)
1962-11-01 / 10. szám
November hónap tele van szomorú emlékezéssel. Nemcsak azért, mert az egész természet az elmúlást hirdeti és 1962 vége felé mutatva, eszünkbe juttatja, hogy 365 nappal újra közelebb jutunk a sírhoz, hanem azért is, mert a hónap első napján gondolataink nemcsak a hazai, de ma már a világ temetőit járják és a világ négy táján szétszóródott magyar sírokra tesznek le egyegy szál őszi rózsát, kegyeletes emlékezésünk jeléül. CSAK GONDOLATBAN . . . mert jól mondja Cs. Szabó László író: “‘ . . . iszonyú dolog a 20. században élni, ha az ember arra gondol, hogy fizikailag engedélyezve van eljutni a Holdba, de emberi tőrvény eltilt attól, hogy valaha is viszontláthassam Kolozsvárott lakó 82 éves édesanyámat.” NOVEMBER 4 újra és újra feltépi 1956 november 4-ének szörnyű sebeit. Ennek tüzes fájdalmát egyre jobban érezzük, mert Cs. Szabó László két év előtti meglátása egyre több és szomorúbb formában igazolódik. Az 1960-i húsvéti konferencián, — amit az európai menekült evangélikus lelkészek munkaközössége rendezett az európai magyar egyetemi hallgatók részére a norvég hegyekben, — ezeket mondotta: ‘‘Magyarországon a szolgaság természetesnek látszó életfolyamat kezd lenni, hogy egy szörnyű kifejezéssel éljek: normalizálódik. Messziről úgy fest, mintha természetes lenne. Mi ennek a következménye? Az, hogy az emigráció értelme csökken és erkölcsi megrendüléseket okoz sok fiatalban, aki 56 után jött ki.” Ilyenkor olyan nehéz elmondani a Miatyánk harmadik kérését: "... legyen meg a Te akaratod.” Pedig ez az egyetlen megoldás, az egyetlen vígasztalás. Sokféleképen lehet elmondani ezt a kérést! A fatalista emberek beletörődésével, vagy keresztyén módon, de csak egy kézlegyintéssel törődve bele a változhatatlanba. Lehet Isten ellen lázadozva, fogat csikorgatva, birkózva Istennel, lehet könnyek között Aí'c&S
