Erős Vár, 1962 (32. évfolyam, 1-11. szám)
1962-07-01 / 7. szám
ERŐS YÁR 3. oldal szereink pontosságával, hanem abbah, amit ez a nemzet a nemzetek köz > Bigében tesz, szolgál, épít az űr nagy napjának v. szem előtt tartásávil. Mert azon a napon ledőlnek a nemzeti bálványok, a nyelvi határok, a kiváltságosak és beképzeltek pöffeszkedése. Más szóval: magyarságunk maradandóságához hozzátartozik ez a keresztyén távlat, amely kiragad bennünket a szigetéletből és beépít a Krisztus népének nagy közösségébe, a jövőnk kérdése éppen ezért így is megfogalmazható: keresztyén magyarság-e az, amely az emigrációban járja a történelem útját? Ha nem, akkor nincsen maradandó városunk, csak a megkeseredés reménytelensége, vagy dicstelen kimúlás, kincsek eltékozlása, s a nemtörődömség zuhanása. Nem tehetek róla, de a maradandó városunkra gondolva az utóbbi időben sokat foglalkoztat az a kép, amelyet a Nobel-díjas svéd íré, Pär Lágerquist idősaeírűsített. — a “bolygó zsidó” Ahasvérus legendájára gondolok. Eszerint Krisztus a szenvedés útján elment Ahasvérus háza mellett és megfáradva, fejét oda akarta hajtani az ajtó fájára, de Ahasvérus elutasította amiért örökké el van átkozva: nem tud meghalni, hanem örökké bolyong a világban. Kínozza a gondolat, hogy miért van rajta az átok? Hiszen sok kereszthordozót látott az ajtaja mellett elmenni, amikoa' kivégzésre vitték őket. Miért pontosan ez az Egy az, aki miatt most céltalanul, átok alatt kell járnia az életét? A magyarság útján is ott járt és jár Krisztus, hogy megpilientesse fáradt! fejét. Mi se tudunk elszakadni Tőle. Még az sem, aki megtagadja őt. De a kérdésünk ez: úgy fogjuk-e járni a történelem útját, mint céltvesztett Ahasvérusok, hordozva az átkot, az élni kell és az élni nem tudás átkát? Vagy: el tudjuk-e fogadni Krisztus kezéből a magyarság életét — az ^migrációs és “asszimilációra ítélt’’ magyarság életét is? Mert ha a magyarságnak mint olyannak nincsen küldetése az emberiség egyetemessége számára, akkor nincsen küldetése önmaga hazájában való nemzeti léte számára sem. A jövendő várost kereső magyarság a maradandó magyarság. S az emigráció magyarságának van meg az a kiváltsága, hogy szolgálatával — a világ néptej között elszórva — tudja megmutatni és bizonyt á- ként, vándorúton, s éppen ezért a jövő gát adni annak, hogy van értelme, hogy ígéretével! éljen a magyar ■— Isten teremtménye- Dr. Vajta Vilmos (Genf) Zord idők hazajáró emlékei “Utad van számtalan sok, Uram és eszközöd . . . ” Végre véget ért a vad és veszélyes vágtatás ismeretlen tájakon az éjszakákon át. Bajorhonban, Buch am Inn állomáson kötött ki az utolsó magyar vasúti szerelvény, amely az orosz “felszabadítás” elől sietett nyugatra. Pápáról indult el és mögötte átlag két vasúti állomás távolságában nyomult előre a “vörös henger”. Főként fedett teherkocsikból állt és több mint 500 menekülőt szállított. Mikor végre egérutat nyert, nappal nagyokat pihent és az éjszakákat használta fel a gyorsvonat sebességével versenyző rohanására. A pápai dohánygyárból hozott két vaggon dohányneművel dúsan megrakva, valóságos csodát müveit Szabaddá tette a mélyrepülők elleni lapulás céljára nappal az erdők árnyékában meghúzódó vágányokat és szabaddá tette éjszaka hihetetlen távolságokra, őrült vágtatásra a vasúti pályákat. Amikor Blcstöl észak felé fordultunk, ijedt reklamációkra az volt aj vonatvezető válasza: “A szerelvényen van az én családom is és az egész szerelvényt rámbízott nagy családnak tekintem. Bécs és Linz között naponként elbombázzák az angolszász repülők a pályát. Nem akarom lemészároltatni az én ‘nagy családomat’. Más megoldást keresek, akármilyen óriási legyen is a vargabetű!’’ így hallhattuk Brünn térségében, a Brteslaunál lángoló front ágyúdörejét és siethettünk el kísérteties éjszakán Prága mellett, a bizonytalan cél felé, valahol Németországban. Megállóhely, elosztóhely: Buch am Inn, kitérővágány. A másik kitérővágányon másik hoszszú szerelvény. Korábban érkezett ki Magyarországról. Fázó, félénk alakok suhannak el a vaggonok mellett. Riadt szemekkel az eget szemlélik állandóan. Délelőtt mélyrepülők jártak erre. Ember-vadászok. Rápuskáznak mindenre. A parasztra a mezőn és a hazáját vesztett menekültekre a pályaudvar táján, amikor ijedten szétrebbenve fedezéket kerestek. Lőttek is, találtak is! Az újonnan érkezett szerelvény kocsijai előtt is alakok tűnnek fel. Minden kocsiba benéznek, kérdeznek. Mit Iker esnek? Rokonokat? Ismerősöket? Talán azt is. De most elsősorban mást. Papot keresnek. Nincs.® véletlenül pap is a szerelvényen? Mert halott is van és újszülött is. Igen ... a mélyrepülök . . . Egy hozzátartozóitól elszakadt, teljesen egyedülálló idősebb férfiút sebesítettek meg halálosan. A kath. temető h'alottasházában van felravatalozn'a. Holnapután kellene eltemetni. S egy várandós fiatalasszonynál a nagy rémület következtében hamarább jött meg a gyermek. Sürgős lenne a keresztelés. Holnap reggel lehetőleg, mert a szerelvény megy tovább, állítólag a holnapi nap folyamán. Ott álltunk másnap reggel az állomás épülete melletti kis kertben. Szép kis kert. Pázsit és nyíló virágok. És a fák lombjai között a madarak éneklik a keresztelési éneket. Kínzó gondolatok akarják zavarni az áhítatot. Mi vár reánk ebben a megbomlott világbbn? Mi lesz vájjon ennek az emberbimbónak a sorsa? Peregnek a szentség szerezteítési igéi és a madárdal kíséri mi»- túl » ö nem harsogja az ember muzsikája, a mélyrepülők motorzúgása. Nagy sikítozás, lárma a szerelvények felől, azután tökéletes csönd, mindenki igyekezett láthatatlanná tenni magát. Állunk ott a kis kertben. Szívünk összeszorul. De elszaladhatnánk-e szentségszolgáltatás közben? Holott Krisztus szavát hallottuk előbb: “Nekem adatott minden hatalom égen és földön!” — Remegő szívvel és remegő ajakkal valljuk: “Hiszek égy Istenben . . . s azután lecsapnak a mélyrepülők. Olyan mélyre és olyan közeire, hogy szinte a szemük fehérét látjuk Éppen úgy látnak ők is minket. Mi fogja be puskájuk és
