Erős Vár, 1962 (32. évfolyam, 1-11. szám)

1962-07-01 / 7. szám

2. oldal ERŐS VAR

Maradandó városunk?

Nincsenek kezemben adatok arról, hogy a háború óta Ihány millió ember cserélt hazát. De milliókról lőhet szó. S a mértek nagyságának sejtése már maga is elegendő arra, hogy elg.ndolkozfauson. Volt az emberiség történetében népvándorlás, amerikai emigráció is, mely az emberiség nagy csőportjainak vándorbotot adott a kezébe. És mégis: ami az utóbbi években. — saját generációnkban — történt, legalább is a magyarság szempontjából, páratlan. Vannak népek, amelyek helyzete nehezebb, de az ember mindig a magáét látja talán a legnehezebbnek. Hiszen az, ami népünk életében történt, nem szabad döntés, hanem kényszerűség eredménye. Megannyi magyar Szétszórva a nagyvilágban egyszersmind egy-egy emlékeztető arra, ami velünk történt s ami — talán így is mondhatnánk — velünk megismétlődött, mintegy kétéVezredes küldetésként.

Tájékozódni igyekszünk. Sokan talán azzal hagyták el az otthont, hogy úgyis hamarosan visszatérnek. Mások úgy mentek el, mint ahogy főleg az amerikai kivándoroltak hagyták el az országot a század elején: végleges búcsúval. Akárhogyan is történt, új haza, új élet várt sokakra s mégha itt-ott élnek is a hazatérés reményteljes álmai, a valóság kényszerít, hogy felvessük a kérdést: hol van maradandó városunk?

Van ennek a kérdésnek egy egészen egyszerű, mindennapi vonatkozása: — menjünk-e még tovább, vagy maradjunk ott, ahol eddig voltunk, s ahol lassan, akarva-akaratian kezdünk kicsit gyökeret verni? De a hazát változtató és e miatt sokszor nyugtalankodó embernek ez a kérdés talán egy másik távlatot is megnyithat: az e földönlakás végső értőimének a távlatát is. Mint ilyen két hazában élő keresztyénekhez írom ezeket a sorokat.

*

Sokat utazom több világrészen, s természetszerűen mindig találkozom magyar csoportokkal. De másokkal Is, kik hasonló sorsban élnek. S talán éppen ez a másokkal való találkozás jogosít fel arra, hogy ne csak “magyar problémát” lássak kérdésekben, hanem általános emberit, inélyrenyúlót, a nemzeti és nyelvi határokon túl is érvényeset. Valaki az emigráció problémáját nemrégben így fogalmazta meg általános megfigyelés alapján: az első generáció embere csak az óhaza felé néz, az ottani élet emlékeit megdicsöült fényben látja; a második generáció mindezt elfelejteni Igyekszik, s teljesen az újhaza embereként akar benyomást kelteni, a harmadik gene.áció embere 'viszont (noha már a nagyszülők nyelvét elfelejtette) — egyszerre mégis visszatekint oda, ahonnan családja ered, s kezdi újból értékelni a titokzatos múltat, amely tudatlanul őt is formálta az új hazában. Magam is egészen újonnan tapasztaltam meg ennek az igazságát a közelmúltban. Amerikában utazva, amikor az autóbusz sofförje (háromórás út után, ami alatt egymással angolul társalogtunk) leiemelte útipoggyászomat, s nevemet meglátva ragyogó arccal rámnéz s — angolul! — így szól: “Hát miért nem mondta, hogy maga i s magyar?” — Persze, mikor magyarra fordítottam a szót, már szabadkozott, hogy csak az apja tud még magyarul, ő már nem. De a “magyarságát” örömmel vallotta. — Nagy csalódás volt számomra, hogy egy harmadik generációs magyarral kihasználatlanul maradt egy háromórás beszélgetés lehetősége. M'ert engem fi érdekelt volna, aki beleépült egy új (haza életébe mint magyar, — nyelv nélkül ugyan, de magyarságának minden tulajdonságával. — Nyelvében él a nemzet? Igen, a nemzet mint közösség. De a nyelv elvesztése után is él továbbra valami mindabból, amit a magyar évezredes múltjának tudatlan vagy tudatos nemzeti hagyatékából magával hozott. A világtörténelem ezt a magyarságot sem felejti el, isöt a nyelvében élő magyarságtól is ezt számonkéri.

Ma abbban a helyzetben vagyunk, hogy elsőgenerációs emigrációnk a harmad-generációs emigráció tapasztalatait kiértékelheti, tanulhat belőle, s főleg okulhat, ha azt akarja, hogy valóságos küldetést töltsön he. — .Magam azon (kevesek?) közé tartozom, akik a magyar tragédiát lehetőségnek is tartják, küldetésnek a világ felé. S éppen lezárt az életképességünket is azon mérem le, hogy megsavanyodott arccal, begubóziva, szigetélet különcei leszünk-e, vagy pedig új élet ihletői, t. i. egy egyetemes emberség szolgáló lényei, akik be tudják építeni azt, ami magyar az emberiség közösségének az egységébe és ennek a célnak az érdekében képesek meghozni az áldozatot is, amivel megőrizhetjük nyelvünket és ezen keresztül évezredes kultúránkat.

Talán mindezt egy igen fájó ponton szemléltetnem is kell. Az asszimiláció kérdésére gondolok. Hadd mondjam meg őszintén: nyitott szemmel nézve a történelem törvényszerűségét, számomra nem az a kérdés, hogy az emigrációban élő magyarságnak szabad-e asszimilálódnia, hanem egyedül és kizárólag hogy hogyan szabad — mint magyarság — asszimilálódni? — Megkeserítve-e gyermekeinket, mert meg akarunk őrizni dolgokat, melyeket nem lehet, vagy pedig beleépítve képességeinket, adottságainkat az újhaza népébe. Más szóval: nemz'etbolondok akarunk-e lenni, elkótyavetyélve kincseinket (mert magunknak akarjuk megtartani), vagy pedig értékesítve a gyermekeken és unokákon át magyarságunk egyetemes kultúráját egy más nemzet életébe beépítve (mert hajlandók vagyunk továbbadni). Szerintem ez a “maradandó város” földi vonatkojeású, vagy így is mondhatnám — történelmi távlatú kérdése.

Mi köze azonban mindennek a keresztyénségünkhöz, vagy inkább mondjuk így: ahhoz a maradandó városhoz, melyet az evangélium hirdet?

“Mert nincs itt mardandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.’’ (Zsid. 13, 14.) “Az én Atyám házában sok hajlék van . . . Elmegyek, hogy helyet készítsek nékt'ek.” (Ján. 14, 2.) A keresztyén ember egy vándornép tagja. Számára nemcsak itt van élet ezen 'a földön, hanem túl mindazon, amit emberi szemm'el tudunk figyelni: hitben vándorolunk oda, ahova a Krisztus által e viliág Ura, az ég és föld mindenható Terem tője és konkrétan: magyarságunk teremtő Ura is, küld bennünket. Nemzeti életünk beteljesedése tehát nem abban van, amit itt látunk a szemünk előtt, nem abban, amit le tudunk mérni tudományos eszközeink és mód-