Erős Vár, 1950 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1950-02-01 / 2-3. szám
XIX. Évfolyam PITTSBURGH 7, PA. 1950 Február-Március 2—3. szám. "LUTHERÁNUS BÖJT" Mivel beléptünk az egyházi esztendőnek abba a szakába, amelyet a böjtölés régi szokásáról neveztek el, vizsgáljuk meg, vájjon tényleg evangéliumi gyakorlat-e az, amely a “lutheránus bojt” kifejezés alatt csak tréfálkozni tud. A római katolikus egyházban a böjtölés volt egyike azoknak a cselekedeteknek, amelyekkel büntörlő, Isten előtt külön érdemeket szerző jelentőséget tulajdonítottak. Természetes, hogy ugvanaz a Luther, aki a kolostorcellában maga is böjtöléssel, testének sanyargatásával, virrasztással akarta lelkének békességét megszerezni, — amikor eljutott a hit által való megigazulás elvéhez, a legélesebben szembe fordult a böjtnek ilyeniránvu értékelésével. De félreérti Luthernek a bőitről vallott felfogását az, aki azt hiszi, hogy a böjtöt önmagában is elitéli és feleslegesnek tartja. A reformáció álláspontja a böjt tekintetében, a bőit érdemszerző jellegének tagadása mellett, a teljes evangéliumi szabadság álláspontja volt, amelyet Luther ezekkel a szavakkal körvonalazott: “A böjt legyen szabaddá téve, kinek-kinek saját tetszésére bízva. Ne mérje senki törvényekkel. Éppen úgy, mint az imádságot sem lehet kimérni, hanem szabadon kell hagyni!” Lutherről *életrajz-irók feljegyezték, hogy midőn teljesen jó egészégnek örvendett, négy napon keresztül nem evett mást, mint egy heringet és egy kevés kenyeret naponként. De a böjtölésből sablont, rendszert nem csinált soha. Tagadhatatlan az a tény, hogy a böjtölést, mint az Istennel való lelki közösség ápolásának egyik hathatós eszközét úgy Jézus, mint tanítványai elismerték és gyakorlatba vették. Különösen kiemeli az írás azokat az esteket, midőn fordulópontok következtek be úgy az egyének, mint a közösség életében s erre böjttel és imádkozással készültek elő. De az apostoli levelekből olvastuk azt is, hogy általában gyakorlatban volt a böjtölés. Mindezeket tekintetbe véve, meg kell állapítanunk, hogy: 1) A “lutheránus böjtöléssel” tréfálkoznunk nem méltó önmagunkhoz és félrevezetése másoknak, akik egyházunk tanítását nem ismerik. 2) Bár egyházunk jelenlegi gyakorlatában a böjtnek úgyszólván semmi szerepe nem maradt, — ez a gyakorlat nem egyházunk alapvető elveiből folyik, sőt ellentétben áll úgy Luthernek, mint hitvallási iratainknak az íráson alapuló felfogásával. 3) Jóllehet, a helyesen értelmezett böjt ellen semmi elvi kifogást nem lehet emelni, — a böjtnek egyházi szabályokkal való kötelezővé tétele ott, ahol a belső szükségérzet kihalt, nem volna az evangéliumi szabadsággal összeegyeztethető, hanem annak gyakorlását kinek-kinek szabad tetszésére bízzuk. 4) A lutheránus böjt azonban sohasem lehet bűnöket eltörlő, Isten előtt különös méltatásra számot tartó cselekedet, hanem önfegyelmezés s a világot önmagunkban legyőző istenkeresés. Erre nem Istennek, hanem önmagunknak van szüksége. így mi nem Istennek, hanem önmagunknak bőjtölünk. A mi böjtünk csak a komoly önmegtartóztatás böjtje lehet. 5) Az időre korlátozott testi eledelektől való tartózkodás hiányában vegyük annál komolyabban az Urnák intését: “Vigyázzatok magatokra, hogy v_alamikor meg ne nehezedjék a ti szivetek dobzódásnak, részegségnek és az élet gondjainak miatta és váratlanul reátok ne jöjjön az a nap.” (Lukács 21:34.) A mi böjtünknek soha meg nem szűnő, fel nem függeszthető vigyázásból, a test kívánságainak állandó megfékezéséből, az ó-ember naponként való legyőzéséből kell hogy álljon. Ezt a böjtöt az Ur igéje rendeli mindnyájunknak (Róm. 6:11-13.). S alóla az emberi hagyományoknak semmiféle változása fel nem menthet. De ne feledjük az Ige intését, hogy: “Minden szabad nekem, de nem minden használ, minden szabad nekem, de nem minden épit.” (I. Kor. 10:23.) B. J.
