Erős Vár, 1949 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1949-03-01 / 3-4. szám
6 ERŐS VÁR AZ IGAZ EMBER Az volt Horgos Pali bácsi, amióta csak az eszét tudta. Igaz ember. S ezt nem tartotta titokban. Egyáltalán nem. Szeretett sokat beszélni. Főképpen persze sajátmagáról. Nagyszerű alkalom volt ez neki arra, hogy minden negyedik vagy ötödik mondata végén leszögezze magyarázatul és tanulságul: — Mert lássák, én igaz ember vagyok. Ezen a néven ismerte az egész falu. A gyerekek már nem is tudták a valódi nevét. Mondják, hogy egyik éven valami távoli rokona kereste. A falu derekán nyakoncsipett egy gyereket és attól érdeklődött Horgos Pál háza iránt. A gyerek nem tudott neki válaszolni. A rokon tovább faggatózott. Ilyen meg ilyen ember az illető. Alacsony, seszinü, szaporabeszédű, egyik lábát kicsit huzza maga után. A gyerek hallgatta a kimeritő személyleirást, aztán csak félbeszakította az elbeszélőt: — Hát miért nem mondta mindjárt, hogy az igaz embert keresi? Őtet ismeri mindenki. Ott van a kapuja, ni! Ahun az a gacsos akácfa áll. Ami igaz, az igaz. Soha életében semmi baja nem volt a törvénnyel. Még végrehajtó sem lépett a portájára soha. Kisebb gyarlóságoktól persze ő sem volt mentes. Hiszen emberek vagyunk. Ha valami szomszéd baromfi tévedt az udvarába, megesett, hogy hamarosan Pali bácsi kamrájában, majd fazekában évődött azon, hogy milyen veszedelmes dolog az a határátlépés. Szüret idején még jónéhány idegen szőlőfürt Pali bácsi kádjába vándorolt tisztán azért, hogy másoknak kevesebb dolguk legyen a szüreteléssel. Felesége volt valamikor, de nem tudtak megférni, hát Pali bácsi elzavarta a háztól. Az asszony dolgos kezét persze nélkülözte: kénytelen volt néha napszámosokat fogadni. Azoknak az erkölcsére szerfölött vigyázott. Nem engedte, hogy lassítsák munkájuk iramát, rövidítsék a napot, betegre egyék magukat vagy éppen a magas napszámbér rontsa meg őket. Szóval igaz ember volt, no. így érezte, igy mondta és szentül hitte, hogy a falu meg maga a jó Isten is igy vélekedik. — Lám, templomba is eljárt. Nemcsak nagyünnepeken, hanem egyszer-egyszer a közbülső vasárnapokon is. S ott ült mindjárt a második padban és énekelt, de még milyen szépen énekelt. Azt szokták mondani, hogy az erényes élet jutalma nem marad el. Pali bácsi is megkapta igaz emberségének jutalmát, illetve abból valamit — izlelitőül. Szénagyüjtés idején nagy gondokba elmerülve állt a rétjén. Villájára támaszkodva számolgatott. Van egy lovam. A lónak mind a négy lábára egy szekér száraz takarmányt kell számítani télire. Ami széna nekem termett, az legfeljebb három szekérrevaló. Sarjukaszálás nem igen lesz az idén. Nagy a szárazság... Hunnan teremtődik elő a negyedik szekér lóeleség?... Homlokára ütött. — Megvan. Ahogy erre jöttem, láttam Tóth János boglyáit. Van annak hét szekérrel is. Onnan hozok el egy — nem, mert magamban csak gyengén tudok rakodni, hanem két — szekérrel. Utóvégre az az igazság, hogy akinek több van, adjon annak, akinek kevesebb termett. Ezt ugyan nem tudnám megértetni Tóth Jánossal, de az nem is fontos. A fontos az, hogy ne legyen neki hét szekérrel, amikor nekem csak három van. Elintézem én ezt Tóth János nélkül is. Magam. Másnap hajnalban már sötétessel kint volt Tóth János rétjén. Rakodott. Buzgón. Csurgott róla a verejték a hideg hajnali levegőn. Megállt, szusszant egyet, körülnézett. Majd lefordult a szekérről ijedtében. A szekér túlsó oldalán ott állott a csősz, kezében irgalmatlan hosszú husáng. — No — szólalt meg alulról az ember — látom, már elég teher lesz ez egy lónak. Indítson! — De — makogott rémülten az igaz ember. — Indítson! Hallja! Pali bácsi harciasán a villát kezdte emelgetni. A csősz rámordult. — Letegye! A harctéren egy szál puskával mentem neki néhányadmagammal gépfegyverfészeknek, csak nem gondolja, hogy megijedek a maga koszos villájátul. A villa aláhanyatlott Pali bácsi kezében. A csősz megragadta a saroglyát s egy-két ránditással fenn termett a szénásszekér tetején. Ott az igaz ember mögött kényelembe helyezkedett, két kézre fogta a husángját és kiadta a parancsot. — Utoljára mondom: indítson. — Hova? — A faluba. Csakis. Elindultak. Pali bácsi magyarázkodni próbált, de a csősz elhallgattatta. — Értesse meg magát majd a bíróval. A másik rémülten csuklóit egyet, azzal elnémult. A nap fölemelte fejét a dombok peremén és kárörvendő, vörös képpel nézett az igaz emberre. A biró háza elé értek. — Álljon meg! — vezényelt a csősz. Aztán kiabálni kezdett a bíróért a szekér tetejéről. Végre előjött a bíró, de a közeli házak lakói is kitódultak az utcára. A csősz lemászott és jelentette a bírónak a tényállást. Pali bácsi nem volt se holt, se eleven. Csak nyögött nagyokat. — Éppen kapóra jöttek — igy a biró. — Tegnap érkezett meg a járási rendőrkapitányság parancsa, hogy mivel a mezei tolvajlások
