Erős Vár, 1949 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1949-03-01 / 3-4. szám
XVIII. Évfolyam PITTSBURGH 7, PA. 1949 Március—Április 3—4. szám. SÁR ÉS KORONA A huszadik század embere önállósodot. Úgy tett, mint a felszabadult ifjú iparos, aki önálló mesterségének műhelyt nyitott. A régi gazdát igen sokat átkozta, szidta. Hiszen kemény is volt a keze, nagy a szigora, mindig több az igénye. Majd most azonban függetlenül parancstól, ellenőrzéstől, vezetéstől alkotni fog. Nagyszerű technikus sőt tudós is lett belőle. Épített autókat, repülőgépeket sőt valami sőt valami mást is, amit mi a többség alig is értünk csak úgy tudjuk róla, hogy atom erő. Az áru és a munka arra való, hogy eladják. Ki veszi hát meg? Óh, sok volt a jelentkező de a pénzéért mindenki egy kis alakítást akart. A mesterember vakarja a fejét, de hát nem parancsol neki senki. Nincs más gazda csak ő. így alakult át minden szép alkotása. Lett az üzletben tank, bombázó gép és atom bomba. Egy napon s annak egy-két percében az egyik alkotása 78,150 ember halálát okozta. De történt más is, a bombázó gépek is visszafordultak s egy éjszaka elsöpörték még a nagyobb várost is ,éppen azt, ahol a fiatal mester műhelye már gyárrá épült. Közel negyed millió ember pusztult el, köztük a gyár is, a mester ezer segéde s maga a mester is összetörtén, csupán a saját életét mentette meg s a családja is elpusztult. — Amint kint áll rommálőtt városa határán s szedegeti össze a kenyérhéjakat, ime emberek jönnek, bekötött fejjel, rongyos katona ruhában. Először együtt szedegetik a szemétből mindazt, amit a sebükre rakhatnak, majd pedig éhségüket csillapíthatják. De az egyik ráismer s végtelen haraggal támad rá: “te gyártottad a muníciót.” Öszszeverik, sárral dobálják be és elkergetik. Ez lett hát a jutalma az önálló mesterembernek, akiknek nem parancsolt senki a huszadik században. Egyedül járja most a világot. Nincs sem hazája, sem hajléka, sáros a kenyérhéj, nagy a magánya, kétség az élete. Tudásának jutalma: sár. “Óh, én nyomorult ember, ki könyörül rajtam?” kiáltja egyszer végtelen magányában az ember. A puszta végtelenjében nem ütődik semmihez a hang, nincs visszhangja sehol. Egyszer csak egy magános férfi alakja veti rá árnyékát, mintha semmiből jönne, mintha ott született volna. “Jöttem, hogy megkeressem, ami elveszett,” mondja szelíden. Én vagyok az élet kenyere és az örökélet itala. Vedd és edd, ez az én testem, igyatok ebből, e pohár az uj szövetség az én vérem által.... A mi emberünk elfogadta. Először érzi oly sok év után, hogy ezt a kenyeret szívesen adják, aki mellette van, nem kergető, űző ellen-
