Erős Vár, 1948 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1948-01-01 / 1. szám

XVII. ÉVFOLYAM PITTSBURGH 7, PA. 1948 JANUARY 1-IK SZÁM GONDOLKOZZUNK CSAK EGY KICSIT (Különösen presbitereinknek ajánlva.) A maradi emberek ajkára adták itt Ameri­kában azt a mondást, hogy az ő válaszuk min­denre ez: “Túl későn, túl kicsit.” Amig rajtunk kivül eső ügyekről van szó, akkor legfeljebb saj­náljuk ezeket az embereket s úgy egy kicsit meg is vetjük őket. Amerikai magyar evangélikus egyházaink között is sokszor esik szó arról, hogy milyen jó lenne, ha egy kissé közelebb kerülnénk egymás­hoz. Az Amerikai Magyar Konferenciát tulaj­donképpen éppen közös ügyeink elintézése cél­jából alakítottuk meg. De valahogy nem érez­zük, hogy összeforrasztott volna bennünket. Mintha rajtunk is erőt venne a csüggedt s közö­nyös emberek hangulata: “Túl későn”. Kétségtelen, hogy sok mindent el lehetne mondani, ami igazolná azt, hogy lekéstünk és ke­vesen maradtunk, de a múlt hibáinak feltárásá­val legfeljebb annyit érnénk el, hogy megmon­danánk egymásnak: “te milyen keveset tettél, te viszont mégcsak annyival se próbálkoztál.” Ennél sokkal egészségesebb dolog azonnal hozzálátni dolgainkhoz s tenni annyit, amennyit tudunk és amit meg kell tennünk. S ezen a té­ren első dolgunk az, hogy a tavaszra esedékes konferenciára készüljünk fel. Legyen az csak­ugyan a testvérszivek találkozója, egy cél mun­kásainak bölcs megbeszélési alkalma s egyúttal a cselekvés útjára való lépés ünnepe. Necsak lelkészeink jöjjenek el egy immel­­ámmal támogatott egyházi engedéllyel, hanem jöjjenek el presbiteri kiküldötteink is, akik fel­­készülten hozzanak olyan terveket, amelyek meg­valósíthatók és közös érdekeink számára célsze­rűek. Presbitereinknek éppen olyan felelősség nyugszik a vállain ezen a téren, mint lelkészeink­nek. Viszont igen szomorú az, amikor közös kon­ferenciáink nemes határozatai megbuknak azért, mert gyülekezeteink nem hajlandók támogatni vagy elfogadni az ott hozott határozatokat, mert azt a “lelkészek maguk hozták.” Mélyen elszomorító tény az, hogy híveink, sőt vezetőink se ismerik egymást. Egyházi la­punkban egyetlen egyszer se szólal meg a hívek véleménye vagy akarata. Szinte kétségbeejtő, hogy az amerikai magyar evangélikusság egyet­len közös ügyet se épített még ki. A közös vál­lalkozásnak tekintett Erős Vár is olyan, mint egy árva gyerek, akit hol az egyik, hol a másik lelkészünk fogad be otthonába. Nincs egy vala­mire való anyagi alanyunk, amiből a legkomo­lyabb ügyre áldozni tudnánk. A Németországba szorult lelkészek írtak hozzánk, hogy adjunk egy kis kenyeret, mert helyzetük kétségbe ejtő. S ime nincs annyi kö­zös pénzünk, hogy egyetlen csomagot adjunk 12 lelkésznek. Miért? Talán a mi népünk lenne a legutolsó az összes kivándorlók között, akik vagy koldus szegények vagy kőszivüek? Egész bizo­nyos, hogy nem. A baj ott van. hogy nem tudunk egymáshoz beszélni, nem tudjuk egymás fülébe súgni, “testvér ime erről volt zó, most kell cse­lekednünk” Nem ismerjük egymást s ha valame­lyikünk szószólójává szegődik egy ügynek, azt kérdezzük, “ki ő és mit akar”? Presbiter Társaim, szóljunk hozzá a kérdés­hez. Mit kell tennünk, hogyan tehetjük a Ma­gyar Evangélikus Konferenciát életerőssé s olyanná, amelyik egyetemes magyar evangé­­kus érdekeinket szolgálná. Az Erős Vár szívesen vállalkozik a hozzászólások közlésére, felvetett jó ügyek támogatására. Csak szólaljanak meg a hangok egyházunk néma berkeiben. Azután pe­dig tegyük a tavaszi konferencát olyanná, ame­lyik csakugyan az alkotásnak és az életnek bi­zonyságát hordja magán.

Next

/
Thumbnails
Contents