Erős Vár, 1947 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1947-09-01 / 9. szám
4 ERŐS VÁR Ilyen kínai nő is van Olyan, akinek imádság erejébe vetett hite megszégyeniti a misszionáriust. Olyan, aki eltérően minden más kinai nőtől örülni tudott akkor, amikor lánya sok szenvedés után a mennyei hajlékokba költözött. Ez utóbbi fajta kinai nő ritka, mint a fehér holló. Mégis van. Ilyen kinai nőről szeretnék most Írni. Történetünk a múlt év végén játszódott le. A Tsingshi-től kb. 65 km.-re fekvő kis külállomáson ritkán tud a misszionárius megfordulni. Nemcsak azért, mert Hapalu 8 mert a külállomásunk neve ahol az esemény történt — egy a közel húsz Tsingshi-i főállomáshoz tartozó mellékállomások közül, hanem azért is, mert nem olyan könnyű oda eljutni. A legközelebbi vasútállomás 500 kmre van, nyáron ugyan hajóval meglehet tenni az ut nagyobbik felét, de télen járhat az utas, mint én jártam és sokan mások, hogy öt napig kell a hajóra várni. (Ugyanis a mindig túlterhelt vontatógőzösök szélben nem mernek átkelni a Tungting tó nyilt szinén, különben a fából készült, gyékénnyel letakart uszályokat felforditaná a szél és úgy az utasok, mint az áru veszélybe kerülne. Az én kalandom idején ugyan egy benzinnel hajtott vontató megérkezett arra a helyre, ahol én várakoztam, de mivel széllel szembe kellett vontatnia súlyos terhet, elfogyott a benzinje. Benzint pedig csak Tsingshiből tudtak kapni két nap múlva. Sekély viz idején az is megtörténik, hogy gyalog sokkal gyorsabban célhoz ér az utas, mint hajóval, ami néha csupán 12 km tesz meg naponta. De erről egy külön cikket lehetne Írni és kár elkalandozni a témánktól.) Elég legyen csak annyit mondani, hogy Hapaluba rendszerint gyalog mentünk, hátunkon vittük a gyaloglás közben nem szükséges meleg ruhát és vattázott hálózsákot. Az ösvény olyan keskeny, hogy két ember egymás mellett csupán nagy ritkán fér el. A kinai úgy gondolkodik, hogy két ember célhoz ér akkor is, ha egymás után és nem egymás mellett mennek. Érdekes látvány 8—10 ember, amikor libasorban gyalogolnak és egymással kiabálva társalognak. Vigyázni kell azonban minden lépésre, mert figyelmetlenség eredményeképen az egyik, vagy mindkét láb a rizsföld vizzel beboritott, marasztó agyagjába csúszhat. Amilyen szegény Kina országutakban, olyan gazdag ösvényekben. Vezető nélkül bizonynyal eltévesztené az úttal ismeretlen nemcsak a követendő utat, hanem még az irányt is. Nincsen kiemelkedő pont, egyik falu olyan mint a másik, egyik völgy, mint a másik. Kínában sokkal jobban megértettem, hogy miért beszél annyit a zsoltáriró Isten ösvényének követéséről, avagy Jézus az ő követéséről! Amikor ilyen ösvényeken idős kollégámat “követtem” a szó szoros értelmében, a fentiekről elmélkedtem és nem egyszer a Krisztus követéséről beszéltem. A fent emlitett kollégám mondta azt is, hogy a gyalogút elágazásakor eső idején mindig azt kövessem, amely rosszabb, latyakosabb, meri, minél csuszósabb az ut, annál többen járnak azon és annál biztosabban célhoz visz, vagyis biztosan valami nagyobb helyre visz. Mikor Hapaluba megyünk, akkor nemcsak gyalogolunk, hanem folyókon is kelünk át, még hozzá négyszer. Ha szerencsénk van, akkor az átkelés gyorsan megy. Ha a komp a túlsó oldalon van és senki nem jön át az innenső oldalra, akkor várakozhatunk. Mivel ez esetben Hapaluba mentükkor féltünk az esőtől, a felhők igen fenyegetően követtek bennünket, megakartunk kérni egy helybelit, hogy a ladikján vigyen át bennünket. Az illető hajlandónak mutatkozott, de a ladik nem birt el akkora terhet. Cipőnk, ágyneműnk közvetlen kapcsolatba került a betóduló vizzel. Még mielőtt elsülyedt volna partra értünk. Nemsokára a kis kompon egy házaspár jött át a mi oldalunkra. Kollégámmal nekiestünk a nagyevezőknek. Jóllehet egyikünk sem volt hozzászokva az állvavaló evezéshez, hamarosan a túlsó oldalón voltunk. Hapaluban rendszerint Liu presbiter és felesége házában szálltunk meg. Amint betettem a lábamat az oldalajtón, rögtön nagy hangosan adták a házbeliek egymásnak tudomásul: “a lelkész jött”, “a lelkész jött.” A szokatlan fogadtatás okát is nemsokára megtudtam. Nem értek rá az udvariassági szabályok követelményeinek eleget tenni, erről arról kérdezősködni, mindjárt a dologra tértek. “Jöjjön a lelkész velünk imádkozni, a leányunk nagyon beteg!” “Nagyon jó, hogy jött!” Valami rögtön átjárta a szivemet. Ezek a keresztyének kérnek engem, hogy én imádkozzam a betegért. Hiszen ez az anya, akinek a lánya beteg, maga is imádság által gyógyult. Hiszen itt lakik ebben a házban egy egyszerű evangélista, aki imádsággal nem egy beteget gyógyított, az itteni egész kis gyülekezet bizonyság az imádság csodatevő hatalmáról és erejéről és most ezek a jó emberek engem kérnek, hogy imádkozzak a betegért. Ha Isten eddig nem válaszolt az ő imádságukra, gondolják-e ezek, hogy jobban és előbb meghallgatja az enyémet? Bizonnyal megaláztató helyzetbe kerültem. Apa és anya, evangélista és a beteg testvére, valamint a két misszionárius hő fohászokat küldtek a Nagy Orvoshoz, a test és lélek éppé és egészségessé tevőjéhez, Jézushoz. Három napi ottartózkodásunk alatt naponkint többször gyülekezünk a betegágya köré ugyanúgy. Éj derekán, hajnalhasadta előtt az aggódó anya nem egyszer térdelt oda kínjaiban égő leánya és szeretett lányáért imádkozott. Vasárnap délután, amikor istentisztelet után úrvacsorát osztottam a beteg lánynak és édesanyjának, meggyőződéssel mondottam búcsúzóul: “Isten bizonnyal meggyógyít Tégedet ennyi imádságnak a gyermekét!”
