Erős Vár, 1945 (15. évfolyam, 3-12. szám)
1945-11-01 / 11-12. szám
1945 NOVEMBER-DECEMBER ERŐS VÁR 9-IK OLDAL A ROSSZ KUTYA — A rossz kutya!... Bocsánatot kerék, én nem mondója, hanem csupán leírója vagyok ennek az illetlen, nyers kifejezésnek. Az aki lángoló haraggal kimondotta, tekintetes Bánki Péter ur volt; az meg, akit alatta értett, senki egyéb, mint a tulajdon édes tanuló fia, Sándor. Nyers volt a szó, de Péter ur meggyőződése szerint nagy és aggodalmas az a hiba is, melyet a szigorú s nem kevéssé heves apa ezen kifejezésével elitéit. A városi iskolának egyik felsőbb osztályába járt már a gyerek. Tanulása ellen nem lehetett semmi kifogás; erkölcsi ma gaviselete ellen se — eddig; hanem ime most, amikor már felcseperedett, egyszerre csak hire jön ám haza a falusi, szülei házhoz: hogy a Sándor egy újdonatúj egész öltözéket csináltatott magának fekete posztóból, apja-anyja tudta, beleegyezése nélkül, kontóra! Kontóra! Mi lesz a világból?! Csakugyan, nincsenek már gyermekek! Hát mikor a múlt ősszel az iskolára készítették, adta roszkölykét, nem látták-e el tisztességesen mindennel, ami esek kellett? Az áldott-jó édesanyja nem foltozta-e meg minden viseltes ruháját? Az édesapja meg nem csináltatott-e neki ráadásul a maga háromesztendős szürke atillájából, nadrágjából olyan egész egy öltözéket a falubeli első szabóval, hogy akár a gróf fia is viselhette volna örömmel? Mert a posztója is elég jó volt még; a zsinórozás meg egészen újdonatúj s a Krajcsir mester úgy kisujtásozta, hogy a céh-világ korában bátran elmehetett volna remekszámba. S most az urfinak már ez se jó! Neki fekete kell, kabát, mellény, pantalló! És még hozzá kontóra! — Megállj, rossz kutya! Ezt nem viszed el szárazon! Csak egy szív volt, aki az apának haragjával szemben sze liden, nyájasan, békéltetőleg mentegetni merte a fiú nagy hibáját; kell-e mondanom, hogy az anyáé? — De édesapa — mondá a szelidlelkü, áldott asszony, aki férjének fellobbanó, heves természetét oly jól ismerte már — igaz, hogy Sándor rosszul cselekedett, de talán % mink se cselekedtünk egészen helyesen. — Micsoda? — förmedt rá ELBESZELES karácsonyi Péter ur — tessék azt kimagyarázni. Nem értem. —Csak azt akartam mondani — viszonzá az asszony — elfelejtettük, hogy a mi fiunk nem kis iskolás diák többé. Lám magunk engedtük meg neki, hogy az idén már táncolni is tanuljon. Ott pedig ifjak, ser dűlő lánykák jönnek össze, s mi tagadás, van annyi hiúság, de talán kell is, hogy legyen minden fiatal emberben, hogy az ilyen helyen kissé csinosáéban akar megjelenni. — Ugy-e? — mondá Péter ur, bizony nem minden gúny nélkül — hát elkezdjük már a gavallért játszani? Csak védelmezd! Tessék! Az a legbiztosabb módja, hogy elrontsd egészen! Hát nem láttuk mi el mindennel olyan tisztességesen, hogy más gyerek örökre hálás lenne érette! De a mi fiunknak persze gavalérosabbank kell lenni! Oh a Bánki Sándor nem táncolhat abban a ruhában, ami nek a posztóját az apja három esztendeig viselte becsülettel! Az asszony nem folytatta tovább a párbeszédet. Tudta, hogy most n^m lehet. De szerető anyai szive meghozta azt az álodzatot, hogy férje szavait nyugodtan, csendesen tovább is végighallgatta. Meg kellett tenni a különben oly jó, nemesszivü öregért; hadd porolj e ki magát, akkor aztán megcsillapszik. És Bánki Péter ur ajkai nem voltak fukarok a szavakban. Látszólagos szigorúsága védelmére újra elmondta az idei sanyarú termés százszor elmondott történetét. A búza megszorult, olyan vékony lett, mint a madárnyelv; az árpa megsárgult, — feleárát is alig adja meg a kereskedő; az a bolond kukorica meg a sok nyári eső után annyit termett; majdcsak hogy nem felibe kellett töretni; még extra-górét is kellett csináltatni, Így hát nincs ára, mikor mindenfelé annyi van, hogy még a koldus is azzal hizlalja a malacát. Miből csináltasson ő hát a fiának még egy másik uj pantallót! ... Hej, de máskép is nevelték őt, de más móresre tanították az ő apja házánál! ... S most újra felmerült sírjából az ő hajdani százgalléros köpönyegének története, amely rendesen mindig félj árt kisértetni, valahányszor uj ruha kellett a gyerekeknek. —Hanem ’iszen majd megtanítom én uraskodni! — végzé be szavait Péter ur — nem viszi el szárazon, a rossz kutya! Az lesz az első büntetése: nem jön haza karaácsonyra! Nem jön haza karácsonyra! A hosszú zsörtölődés ez utol só kifejezése volt az, mellyel az anya szivén oly élés fájdalom nyilait keresztül. A többit megszokta, — de ez — ez uj, ez ismeretlen volt előtte! Észre sem vette, hogy férje abbahagyta a beszédet, sőt ki is ment már a szobából. Az ő szivében csak az az egy szó csengett az az egy mondás hangzott mindenfelől: — Nem jön haza karácsonyra! 'Az ő fia ne jöjjön haza! Az ő egyetlen jó fia?! Szemeiénye, szive büszkesége, az ő kedves Sándorja! Hosszú, negyedfél havi távoliét után, ne szoríthassa szivére, a szép, az áldott karácsony ünnepén, most se, legelőször?! Ne hallgassa kedves, eleven beszédét? Ne vizsgálhassa megjöttekor édes, szép orcáján, mennyit fogyott a városi koszton? S ne örülhessen elmenetelekor annak, hogy édesanyja sültén-főztén mennyire felszedte magát újólag?- ... Oh Istenem, • mintha az idén karácsony ünnepe se lenne! Nem volt maradása a szobában. Kifordult a konyhába: ott voltak gyermekei. Az egyik egyszép, sugár hajadon leány, aki fehér köténnyel, felgyürt újakkal, amik gömbölyű karjait szabadon hagyták, ott ügyeskedett kipirult arccal a takaréktűzhely körül; a másik egy kedves, kékszemü szöszke leány, akivel nem bírtak addig, amig oda nem ültették egy nagy teremtette halom feltörött dió mellé, amit ő, de gyedül ő maga akart megtisztogatni a diós kalácshoz, amit Sándor olyan nagyon szeretett! Hogy dicsekszik majd neki, amikor először eszik belőle, hogy ezt ő, de egyedül ő maga tisztította egészen! Egy öreg Sárkány, a Rézi szakácsné kormányozta a két fiatal leányt, akinek a szeme mindent meglátott, figyelme mindenre kiterjed, nyelve mindig pergett. Sokat elnéztek neki, ritka madár volt, nagyon ragaszkodott a gazdáihoz. A Mari kisasszonyt is éppen most utasította rendre, hogy ezt nem igy kell, hanem amúgy; a Jolánkát is megleckéztette: úgy vigyázzon, mint a szeme világára, hogy a dió közé héja darab ja ne keveredjék ám, mert a Sándor urfi nagyon megrág mindent és nem szenvedheti, ha a dióskalács ropog a foga alatt. A Sándor urfi!... Szegény anya, úgy látszik ide se jó helyre menekült! — Anyám, te sírsz?! — kérdé Mari meglepetéssel tekintve anyja könnyes szemeire. — Dehogy, te bóhó! — csititá a kilépő — csak az az istentelen sparherd füstöl megint olyan nagyon. Szegény sparherd! Pedig úgy lobogott a tűz benne, hogy majd a lelkét kiadta. Nem is az az asszony volt a Rézi néni, aki ezt a jogtalan vádat szó nélkül el tudta volna hallgatni. — Dehogy füstöl, dehogy, tekintetes asszonyom! — mondá olyan hévvel, ami bizonyságot tett igazságának teljes érzetéről — hanem hiszen alig harmadnapja, hogy itt járt a kéményseprő, aztán úgy kikotorta, hogy még a vindófniba is belebujt! No már akkor hát más oka lehet a mama könnyeinek. A cseléd előtt nem akart szól ni. Rézi néni azonban éppen indulófélben volt már különben is, hogy a boltoséktól elhozza a máktörőmozsarat. Mikor eltávozott, akkor mond ta el az anya, mi történt. — Nem jön haza? — Hangzott fel egyszerre két pár ajaknak fájdalomkiáltása; s nyomában megeredt két pár szemnek könnyje perdülése. De már csakugyan a sparherd füstölhet! Bizony még maga Rézi néni is majd azt hitte, amikor nemsokára visszatért, egyik hóna alatt azzal a vaspántokkal meg abroncsolt hosszu-keskeny famozsárral, másik kezében a vas ból készült mozsártörővei, amelyik mindenütt fekete, csak alul fényes, ahol a mákot töri. Jolánka meg nem állhatta, hogy meg ne súgja a Rézinek.-— Uram Jézus! — kiálta fel a jószivü öreg cseléd, s jó szerencse, hogy törőt, mozsárt a földre nem ejtett. — Nem jön haza? S úgy elpityeredett, mintha tormát reszelt volna. Talán a kéményseprő mégse bujt bele a vindófniba?! Szegény, mélyen érző szivek; hiába mind a könnyek: a papa kimondta s amit kimondott, azt női könnyek, női kérés nem fogják megmásítani!
