Erős Vár, 1945 (15. évfolyam, 3-12. szám)
1945-11-01 / 11-12. szám
10-IK OLDAL ERŐS VÁR 1945 NOVEMBER-DECEMBER-----------! ■ . i — im ... Pedig olyan ritka szép, igazi téliesre fordult az idő kerácsony hetében, amilyen öthat esztendőben egyszer ha lát a magyar Alföld. Ferenc napján még locsbapocsba jártak a cigányok köszönteni s istenkisértés volt két kövér embernek egy szál padlón szemközt találkozni. Hitet mert volna tenni rá minden ember, hogy már megint fekete karácsony lesz. Hanem Luca napja egyszerre nagyot forditott az időjáráson. Kemény muszka-szél kerekedett, amely majd leszedte a házak szalmafedelét, de annál jobban felkényszeritette lakóira a subát. Egy pár nap alatt csonttá fagyott a föld; mikor aztán a szél elállt, sűrű hamvas felhők borították az eget, a kegyetlen hideg is engedett s egy szép reggel azon vette észre magát az ember, hogy minden háztető fehérre van meszelve, de még az ut is, még az egész határ is. Havazott erősen teljes két na pon s olyan szánut kerekedett, hogy öröm volt a karácsonyi na pokra még csak gondolni is. Valahány környékbeli földbirtokosnak vagy gazdatisztnek fia, lánya volt nevelőben vagy iskolában: mind azt tette fel magában, hogy szánon hozza haza az övét. Hadd örüljön annál jobban a karácsonynak s a ritka élvezetnek. így nyitott be egy szép napon a mesgyés földbirtokos, Hollós Mihály ur is Bánki Péterékhez. Annak is két fia volt a városi iskolán. — No kedves szomszéd aszszony — mondá a jókedvű, kerek képű, köpcös kis ember, örökös mosolyával Bánkinénak, akivel éppen a folyosón találkozott, — ugy-e szánt küldenek maguk is a Sándorért? Én azon indulok holnap reggel a mieinkért. Hadd legyen nekik egy pár jó napjuk a sok sanyarú tanulás után. Pedig a két buksi Hollós gyerekről még az irigység se mondhatta, hogy valami nagyon elsanyarta volna őket a tanulás. — Nem tudom mi szándéka van az öregemnek — viszonzá Bánkiné — az idén talán haza se hozatja a Sándorunkat. — Micsoda?! — kiálta fel Hollós szomszéd, nagy szemeket meresztve a ház asszonyára — a’ kellene még csak! Majd haza hozom én! Oh milyen öröm villant át az anya arcán! S oh milyen ragyogóvá lett ez arc az örömtől! A szomszéd besietett Péter úrhoz. A háziasszonynak pedig, tudja Isten hogy s hogy nem, egyszerre olyan sok dolga akadt ott künn a folyosón, hogy még akkor is ott időzött, mikor a szomszéd ur távozott. Megint találkoztak. De most az egyszer még Hollós ur se mosolygott; Bánkiné arca se ragyogott többé az örömtől. — Kutya meg az anyja! — mormogá bajusza alatt Hollós ur komolyan. — Ballábbal kelt fel az öreg. Nem szabad ám! — Tudtam! — sóhajtott az anya; s nyájas hangja úgy rész ketett a megindulástól, mikor “boldog ünnepeket” kivánt a távozó szomszédnak. Még aznap egy másik ismerős is benyitott Péter úrhoz. A Szeles kasznár Cserepesről. Annak is volt fia a városi iskolában. Ez ugyan másért jött, hanem azért beszéd közben felmerült most is a gyerekek szün ideje. — Az enyém nem jön haza az idén. — Nem-e? S miért ugyan? — Nem küldhetek be érte. Biccent a Luci. Ez a Péter ur egyik sárgája volt. Istenem, beh hamar rajtakapják az embert, mikor hazudik. Alig hogy Péter ur kimondta azt, amit mondott: az öreg Márton kocsis, Péter ur legrégibb cselédje akkor vezeti haza a kovácstól a két sárgát, éppen az ablak alatt. Szeles kasznár hires lóismerő volt, rikitotta párját ebben a dologban nagy messze vidéken; egy pillantás elég volt neki, hogy az öreg urat megcáfolhassa. — Tekintetes uram, nem biccent az egy szikrát se! — Azért mégse lehet! Nem lehet?! Furcsa. Elment ez a látogató is. Hanem alig tette ki a lábát a küszöbön, zaj hangzott be kivülről a szobába, olyan zaj, mikor két termetes csizmáról erős tapogással rázzák le a havat. Aztán a csizmák tulajdonsága még ott kivül a torkát köszörülte, látszék: fontos mondanivalója lehet. Aztán olyan kopogtatást követett el a tekintetes ur ajtaján, amilyent rendesen csak parasztemberek cselekszenek, akik egyszerre mind a négy ujókkal kopogtatnak. — Lehet! — hangzék Péter ur szava, aki ilyen kopogtatásra soha se mondta azt, hogy: szabad! Az öreg Márton kocsis volt; az az ember, akit még a Péter ur haragja se szokott egy könynyen megijeszteni. — Nagyon mennek ám már a gyerekekér’ a városba — kezdé az öreg olyan hangon, ami jobban beillett volna szemrehányásnak, mint figyelmeztetésnek —, hát én mikor indulok a Sándorunkért? Mindig igy nevezte. Nagyon szerette! Neki is volt fia; történetesen azt is Sándornak hívták. Együtt gyerekeskedtek az urfival és ez olyan jó volt az ő Sándorához, soha le nem nézte, soha nem bántotta, inkább még a falatját is megosztotta vele. De az ő Sándorát egy pár esztendővel ezelőtt eltemették; nem maradt többé senkije. Amint tehát az ő szive szeretni tudott, azt az egész érzést átruházta a gazdája fiára. Úgy lett az neki is az ő Sándora. Vette már valami neszét az idei karácsonyi ünnepnek, de nem akarta hinni. Egy darabig várt, hanem most már kezdett kifogyni a türelemből; azért nyitott be olyan zordan a gazdája szobájába. — Mi gondja arra kendnek! — rivalt a kérdezőre Péter ur. Kendnek! Ez a szó megütötte a Márton szivét. Tudta a gaz dája szokását, hogy amikor kendezi, már akkor kutya van a kertben. — Mi gondom? — mordult fel az öreg cseléd — hát ’szén az indulást tán csak a kocsisnak is kell tudni vagy mi! — Az idén lem lesz indulás! íme, hát csakugyan igaz volt. Nem lesz indulás! A Sándor nem jön haza karácsonyra. Az öreg Márton szeme még a gazdájáénál is jobban szikrázott e szavakra. Először a szügyibe vágta a fejét, aztán megint felkapta, kiegyenesedett és még vakmerőbben azt kérdező: — Hát már ugyan mér’ ne lenne?! — Azt se kötötték a kend orrára! — harsogott Péter ur szava. — Lóduljon kend, takarodjék! De nem lódult, nem takarodott az, hanem olyan erősen ott állt az ajtóban, mintha az a nagytalpu két csizma gyökeret vert volna a padlóba; és parasztos egyszerűséggel, de szivediktálta ékesszólással tartott olyan prédikációt a gazdá jának, amilyent ennél a háznál ugyancsak nem mert soha tartani más ember fia! — Nem hozatja haza? — mondá egyebek közt. — No nem is lesz ebben az esztendőben karácsonyja a tekintetes urnák! Nincs az a buga paraszt, amelyik ezen a szent napon, mi kor a Megváltó, Jézus Krisztusunk született, valami kis örö met ne szerezne a cselédjének! Hej, ha az én Sándorom élne, még a szomszéd vármegyéből is haza hoznám, hogy legalább egyszer egy esztendőben a szeme közé nézhessek, aját-baját meghallgassam, szivemből vigosztalhassam! Nem tudja azt a tekintetes ur, mit tesz az, ha már a gyerekünket nem láthatjuk többé! Ne adja az Isten ... de ha úgy lenne... hej, fekete karácsony lesz az a tekintetes urnák, amig csak az eszét bírja. Pedig, mi tűrés-tagadás az öreg Márton bizony igazat is mondott. Péter urnák, ugylátszik, nem lesz ebben az esztendőben karácsonyja. Nyughatatlan volt; még türelmetlenebb, mint egyébkor; nem ment jól semmi; nem tetszett neki semmi. Az egész éjjel alig tudta a szemét behunyni. Másnap reggel talán kipótolhatta volna az éjszakai mulasztást; de akkor meg az ablak alatt elcsörgő szánok nem hagyták aludni. A Szeles kasznáré, meg a Hob lós szomszédé. Mentek a gyerekekért. Péter ur rosszul kezdte az uj napot is. A reggeli után szokása szerint rágyújtott a pipára, olvasta az újságot. A pipa elaludt; a betűk ugráltak a szemei előtt ;nem értette, amit olvasott. Kiment az istállóba. Megnézte a Lucit meg a Tündért. Olyan rendben volt azok körül minden, hogy maga az eleven méreg se talált volna semmi okot az öreg Mártonnal összeveszni. Bepillantott a színbe. Ugyanaz a rend, pontosság, tisztaság mindenütt. A parádés szánkó olyan takarosra tisztítva, mintha most hozták volna haza a szatlertól! a közönséges is egészen jó karban. — Nézi már — hunyorított az öreg Márton magában — csak hadd nézze! De biz az nem soká nézte, nem szólt se jót, se rosszat, bement a szobába, rágyújtott s megint kezébe vette az újságot. Dél lett, — szótalan, néma ebéd; hej!... de csak nem olyan, mint a fölebb való esztendőkben ilyenkor! A tálak majd mind olyan érintetlen mentek vissza a konyhába, ahogy az öreg Rézi beadta. A mama se evett; a lányok se ettek; nem is lehet ilyen karácsonyi sütésfőzéskor, mikor az ember a konyhában jólakik már a szagától. De a papa se evett. Hát az ugyan mit főzött!? Bement a szobájába; leült a nagy karosszékbe; elszunditott. Az éjjeli álmatlanság!... Hanem most is, ahol ni, mint reggel, megint száncsörgés rázta fel. Megismerte. A Szeles Kasznárék! Oh milyen élénken ugrott fel székéről az öreg; milyen ifjú gyorsasággal termett ott az ablaknál s a függöny mö
